Fitnesz
Frissítve: 2016.05.19.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad… 1.

Gy. Szabó Csilla blogja - Attól a perctől kezdve, hogy az első húsz kilométert hivatalos versenyen megtettem, ráadásul nagyon jó idővel, a maraton gondolata újból és újból megkörnyékezett. De csak titokban, lelkem legmélyére rejtve gondoltam rá, a valóságban hősiesen ellenálltam a kísértésnek. 

Még akkor is, amikor futócsapatunk néhány tagja, tavaly szeptemberben, nekivágott, hogy életében először teljesítse ezt a mitikus távot. A könnyebb, teljesen sík terep miatt a brüsszeli helyett az amszterdami versenyt választották, és alig egy-másfél hónap alatt fel is készültek rá.

 

Mivel egyikük sem futott jobban vagy többet nálam, folyamatosan győzködtek, hogy tartsak velük. De én hajthatatlan voltam, és nevetségesnél nevetségesebb kifogásokkal álltam elő. Hogy nem hagyhatom magára családomat egy hétvégére sem, hogy kicsit fájdogál a lábam, hogy ez nekem túl sok, túl férfias erőpróba, és egyébként is, nekem éppen akkor dolgoznom kell.

 

Pedig mennyit gondoltam rájuk! Azon a vasárnap délelőttön is, amikor ők életük egyik legnagyobb pillanatát élték meg, én a szokásos közös utunkon ugyanabban az időben futottam szolidaritásom jeléül.

 

Kimondhatatlanul irigyeltem őket. De egyszerűen nem volt erőm egy ekkora próbához és semmilyen motivációt sem éreztem magamban.

 

Ekkor még igen élénken élt bennem a brüsszeli 20 km emléke, s hogy milyen nehéz volt azt a nagyon jó időt megfutni. Akkor úgy éreztem túlléptem a saját határaimon, hogyan is lehetnék képes ennek a duplájára? Nem is beszélve a felkészülés szenvedéseiről. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, ugyan miért tegyem meg, mi értelme lenne? Egyszerűen nem láttam értelmét.

 

Néhány héttel ezelőtt, egy teljesen hétköznapi, baráti beszélgetés hozta meg a fordulatot. Olivier-vel az első csoportos futáson ismerkedtünk meg, jó barátok lettünk, bár soha többé nem futottunk együtt.

 

Teniszmeccset néztünk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle, nem futná-e le velem októberben a brüsszeli maratont?

 

Tudom, hogy szereti a kihívásokat, jó formában van, én pedig nem merek belevágni egyes egyedül. Annyira hosszú az a negyvenkét kilométer, hogy még elképzelni sem tudom, mit csinálnék egy ilyen, szinte végtelen távon. Számítottam rá, hogy azonnal nemet mond, de nem tette. Pontosabban, éppen úgy reagált, mint én, amikor Benoît-ék engem akartak rávenni ugyanerre az őrültségre.

 

Kereste a kifogásokat, szerinte legalább egy év kell a felkészülésre, és neki most még a tenisz a fontosabb. De szívesen jön mellettem kerékpárral, ha mégis úgy döntök, hogy belevágok. Ezen persze jót nevettünk, aztán bevallotta, utál szenvedni.

 

Egy maraton pedig szenvedés a javából, nincs abban semmi öröm.

 

Azt szokták mondani, hogy a kimondott szónak súlya, teremtő ereje van. Abban a pillanatban, hogy hangosan megosztottam valakivel a gondolataimat, hogy beszéltem arról, ami jól elrejtve, de régóta érlelődött bennem, egyszeriben valósággá vált és testet öltött. Vasárnap délelőtt volt, s a pár perces beszélgetés után éppen futni mentem. Semmi másra nem tudtam közben gondolni, csak erre a maratonra. Befészkelte magát az agyamba és többet nem tudtam kiűzni onnan.

 

De miért kellene egy teljes évig készülni rá? Rávetettem magam a számítógépre, több órán keresztül kutattam az interneten. Itt volt az ideje, hogy futó blogokat bújjak és tanácsokat keressek. Amit elmulasztottam az elején, most bepótoltam.

 

 

Kiváló edzésterveket találtam, nagyon sok 8-12 hetes programot javasoltak. Egyet átküldtem Olivier-nek egy rövid indoklással, miért is olyan fontos ez nekem éppen most. Semmi válasz. Azonnal eszembe jutott Zsuzsa barátnőm teóriája az ilyen esetekre: " ha egy férfi nem válaszol, akkor gondolkodik, de ez a ritkábbik eset, ha kellemetlen a szitu, mindig homokba dugják a fejüket." Hipp-hopp elindulni egy maratonon, több mint kellemetlen. Különösen akkor, ha valaki nem szeret szenvedni.

 

Ekkor dőlt el minden. Előző nap végre kimondtam, aznap megtaláltam, és le is írtam az érveimet, estére pedig megszületett a döntés.

 

Szinte megrémültem saját magamtól.

 

Máskor a legegyszerűbb elhatározásaim előtt is hetekig vívódom, most viszont nem volt szükségem több gondolkodásra. Tavaly elszalasztottam egy jó lehetőséget, idén nem fogom. Ki tudja, mikor leszek újra ilyen helyzetben, ha leszek egyáltalán. Megpróbálom. Természetesen egyedül, hiszen magamon kívül úgysem számíthatok senkire sem. De talán jobb is így.

 

Hogy kinek is akarok bizonyítani?

 

Mondhatnám, hogy mindenkinek, de valójában csak egyetlen embernek. Önmagamnak. Végtelen motivációk szunnyadnak bennem, talán csak anyukám pörög nálam is jobban. Ha fejébe vesz valamit, megállíthatatlan. Ugyanúgy, mint a nagyobbik fiam. De ő is csak azóta, hogy elkezdte az egyetemet, és megtalálta azt a közeget amely tökéletesen illik hozzá. A génjeinkben lehet ez a mindent elsöprő ambíció.

 

Hogy miért csodálkoznak most rajtam mégis régebbi ismerőseim és barátaim? Korábban talán nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy ezt mások előtt is kimutassam, vagy egyszerűen nem találtam meg azt a területet, ahol ezt az oldalamat megismerhették volna. Arról nem is beszélve, hogy tizennégy éves koromig egy apáca volt a zongoratanárnőm, s az ő erkölcsi példázatai egy életre rögzültek bennem. Bizonyára miatta szégyelltem eddig, hogy ennyire szeretem a kihívásokat.

 

Jó tanuló voltam, de meg sem közelítettem a legjobbakat, az osztály körüli szervezőmunkákban mindig is aktívabb voltam, mint magában a tanulásban. A főiskolán is csak kedvenc tárgyaimból, mint a pszichológia és a gyermeklélektan kaptam jelest, a többi vizsgáimat annyira hoztam csak, hogy biztosan átmenjek. Imádtam a kosárlabdát, de korán rájöttem, hogy nincs elég tehetségem ahhoz, hogy igazán nagy játékos legyek, így a pályán sem mutattam semmi különlegeset magamból.

 

Akkor változott meg minden, amikor sportújságíróként kezdtem dolgozni. Addigi elfojtott energiámat a munkámba fektettem, és még pihenőt sem igen igényeltem. Kifejezetten rosszul éreztem magam a ritka szabad és ünnepnapokon, a szerkesztőség lett az igazi otthonom. Aztán egy csapásra vége lett mindennek, amikor Brüsszelbe költöztünk.

 

Ha megkérdezik, merthogy egyre többen megkérdezik, honnan van bennem ez a rengeteg energia, azt szoktam viccesen válaszolni, de hát húsz évig aludtam! Pontosan ennyi időt töltöttem a gyermekeim nevelésével és férjem kiszolgálásával. Persze mindenki félreért, és irigykedve megjegyzi, milyen jó neked, hogy ilyen jól aludtak a gyerekeid. Pedig éppen hogy nem, átvitt értelemben utaltam csak Csipkerózsikára. A gyerekeim a lehető legrosszabb alvók voltak. Az első két évben szinte csak percekre tudtam nyugovóra hajtani a fejem. Volt, hogy Bálint sírására felriadva egyszerűen nem tudtam, hol vagyok. Annyira fáradt voltam, hogy fel sem fogtam, az ágyamban fekszem éppen, vagy az ő kiságya mellett üldögélek. Fizikálisan kimerítő időszak volt ugyan, de szellemileg rengeteg tartalék maradt bennem. Hát persze hogy örülök, ha végre házon kívül mozoghatok, és emberek vesznek körül. Lehetőleg minél többen.

 

Húsz évnyi elfojtott ambíció szellemét szabadította ki a futás. S talán csak egy igazi maraton lehet méltó ellenfele.

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

 

 

 

Fotó: wallpaper.com

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: