Fitnesz
Frissítve: 2016.09.28.

Maraton. Még 6 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Tegnap reggel megvolt az utolsó „normális” edzésem. Mert bár a 10 kilométer nekem már erősen határeset, azért nagy jóindulattal betuszkoltam a még normális kategóriába. Nem könnyeztem meg – pedig alapesetben bármin képes vagyok sírni – de azért elég furcsán éreztem magam. Úristen, milyen hét áll előttem? 

Amikor erre gondoltam, gyomrom oly aprócskára ment össze, mint egy teniszlabda. És még csak nem is igen futhatok, hogy enyhítsem ezt a kimondhatatlan feszültséget! De jók is voltak azok a 20 meg 30 kilométeres kínlódások!

 

Na, jó, füllentettem. Az a 10 valójában 14 volt, de csak azért, mert elővettem az interneten talált edzéstervemet, ami az utolsó vasárnapra másfél órát írt elő. 10 kilométerhez azért még az én sebességemmel sem kell ennyi idő. De fátylat rá, tényleg ez volt az utolsó kilengésem!

 

Sohasem szoktam zenével edzeni, ezt a doppingszert a versenyre tartogatom. Mint egyfajta jutalom, ott és akkor, hirtelen annyira jól esik majd, hogy átsegít minden nehézségen. De nem akartam újból a májusi 20 kilométeresen elkövetett hibámba esni, és muszáj volt kipróbálnom a felvételeket. Akkor, csak úgy fogtam reggel a telefonomat, aztán a versenyen, kilométereken keresztül küzdöttem az övtáskámból a fülemhez futó vezetékekkel. Most túl nagy a tét egy ilyen nevetséges bakihoz, egy karra csatolható tartóban véltem megtalálni a megoldást.

 

Huhhh, de nehéz, hogy fogok így futni? Ez volt az első gondolatom, amikor felpróbáltam. Annyi embert láttam hasonló felszereléssel, egyáltalán nem értettem, nekem miért ilyen zavaró. Aztán megszoktam valahogy, és elindultam. Alig tettem pár száz métert, máris folytatódott a tavaszi előadás. Most ugyan nem a derekamat kellett kiszabadítanom a vezetékek öleléséből, de percenként kiköpködni a kábelt sem volt egyszerű. Az egyik vége minden egyes lépésre a számban kötött ki, úgyhogy egy határozott mozdulattal megragadtam, és tartottam egészen az edzés végéig. Végül is a lábammal futok, nem a kezemmel. De azért ennyire béna tényleg nem lehetek!

 

Márpedig zene nélkül nem fog menni. De akkor mit találjak ki?

 

Keresnem kéne, egy vezeték nélkül fülhallgatót, az megoldaná a problémát. Aztán futottam tovább, és rájöttem, hogy ha majd átteszem a bal karomra, akkor az egész cucc a hosszabbik kábel oldalára kerül, és a rövidebbik épp elkerüli a számat. Kikapcsolni, bekapcsolni, listát újraindítani is elég nehézkes volt futás közben bal kézzel, úgyhogy a karcsere jó ötlet, ha nem találok profi fülhallgatót. Még szerencse, hogy az utolsó hétre is hagytam rövid edzéseket, marad időm a további próbálkozásokra.

 

Fiaim egyik edzője, jó húsz éve futott maratont. Felesége előadásában hallottam ennek történetét: „Alain minden különösebb felkészülés nélkül ment végig, de elég is volt neki egyetlen egy, halálra unta magát.” Döbbenten hallgattam. Volt már, hogy bele akartam halni, hogy nem kaptam levegőt, hogy majdnem hánytam, hogy megbotlottam, sőt, el is estem. De unatkozni, egy percig sem unatkoztam. Futóversenyen? Ráadásul egy maratonin? Elképzelni sem tudom. Barátnőm talán eltúlozta egy kicsit, a lényegen azonban nem hiszem, hogy változtatott, hiszen a férje tényleg soha többé nem futott. Alain fiatalkorában válogatott teniszező volt, és ma, ötvenévesen is simán veri a fiatalabbakat. Fizikuma minden bizonnyal tökéletes volt a táv teljesítéséhez. De, hogy unatkozott... azért az meglepő.

 

Mitikus táv ez a 42 kilométer, és nemcsak az őt övező történelmi legenda miatt.

 

Kevés más próba van, amely ennyire a „normális” emberi teljesítőképesség határait feszegetné. Persze, ha valaki kihagyta a felkészülést, végül is nem csodálkozom azon, hogy unatkozott. Talán pont a lényeget hagyta ki. Nem tudom még, milyen lesz a vasárnap, de már most büszkén tekintek vissza az útra, amely idáig elvezetett. Ha sikerül, ha nem. És egy cseppet sem bánom, hogy, pontosan egy évvel ezelőtt, nem mentem a többiekkel Amszterdamba. Ha akkor hallgatok az unszolásukra, én is csak belecsöppenek az egészbe, és fel sem fogom, mi történik velem. Abban az időben még mindennap futottam, nem voltak sérüléseim, és az edző talán tényleg kihajtotta volna belőlem azt a 3 óra 50-et, amit beígért nekem.

 

De vajon megértettem volna, hogy mit csinálok? Hogy mit is üzen a maga a maraton?

 

Vajon felfedeztem volna önmagamban azokat a rejtett, számomra teljesen ismeretlen képességeimet és tartalékaimat, amelyeket most kénytelen voltam mozgósítani? Az elmúlt egy évben a sérüléseim megismertették velem a kínzó fizikai fájdalmat. Felálltam, újrakezdtem, de akkor már a lelki kínokkal megküzdve folytattam. Aztán teljesen egyedül, a saját elképzeléseim szerint felkészültem erre a 42 kilométerre. Bizonyára nem túl szakszerűen, de teljes lélekkel és odaadással.

 

A kockázat életünk normális része. De vannak helyzetek, amikor a szokásosnál is nagyobbat vállalunk. Egy bizonyos kor után, amiben én már bőven benne vagyok, egy futóverseny is lehet ilyen. Aztán vannak különleges helyzetek, mint a mostani. Merthogy a vasárnapi, brüsszeli maratonnak nemcsak az egészségügyi kockázatai lesznek az átlagosnál magasabbak. De hogyan beszéljek erről a fiamnak, akit semmi pénzért sem szeretnék feleslegesen megijeszteni? Viszont úgy sem tehetek, mintha vakon és süketen járnánk a világban. Tizenhét évesen ő is olvas újságot, néz tévét, együtt hallgatjuk a rádiót, pontosan tudja, mi van a levegőben.

 

Mondhatnám, hogy elvi okokból, vagy csak egyszerű nemtörődömségből, de nem foglalkoztat a terrorveszély.

 

A híreket elolvasom, van róla véleményem, de a mindennapjaimon semmit sem változtattam. Nem vagyok fatalista, hiszem, hogy mi irányítjuk az életünket, amit pedig nem, azon felesleges idegeskedni. Annyira el voltam foglalva a maratoni felkészüléssel, hogy eszembe sem jutott, ami Anyukámnak azonnal. Ismerve engem,

 

csak néhány napja mert óvatosan megkérni, nem tudnék-e a tömegtől minél távolabb futni, mert ugye a bombák ott robbannak, ahol sokan vannak.

 

Borzasztóan elkeserítettem a válaszommal: nem, sajnos nem tudnék. Vettem már részt nem egy futóversenyen, és pont az a jó benne, hogy több tízezer ember lép, csoszog, fújtat, hörög egyszerre. Ha nem így lenne, nyugodtan róhatnám tovább magányos köreimet a Bois de la Cambre-ban.

 

De a bogár már ott volt a fülemben, és csak nem hagyott nyugodni. Valahogy el kéne magyaráznom Zsombornak, bármi is történjék, az égvilágon semmit sem tennék másképpen. Akkora élmény volt ez a felkészülés és a tudat, hogy részt vehetek egy igazi maratonon, hogy

 

most már nincs az a fenyegetés, ami eltántoríthatna tőle.

 

A március 22-i tragikus események kapcsán készített, évfordulós megemlékezések aztán váratlan alkalmat teremtettek a kínos beszélgetésre. Merthogy nekem egyébként teljesen kiment a fejemből, hogy éppen hat hónapja…

 

Bár már korábban kigondoltam, mit is mondok, végül csak közhelyeket makogtam összefüggés nélkül:„Tudod mennyire szeretek futni… meg téged is nagyon szeretlek… de ez a maraton… történjen bármi… szóval érted ugye…” Én már magától a felvetéstől is elérzékenyültem, úgyhogy Zsombor is felkapta fejét hangszínem gyanús változására. Aztán felpattant, széles vigyorral és a maga csípős humorával reagált ügyetlenkedésemre: „Te most komolyan Paul Walkert játszol? Ha egyszer megöl a sebesség, ne sírjatok, mert én mosolyogtam közben, bruhaha. Mami, tudom, te is mosolyogsz, ha futsz, na, de a sebesség téged tutira nem fog megölni, attól nem kell félni!” Talán mérgesnek kellett volna lennem, egy ilyen reakció hallatán, de eszem ágába sem jutott. Belőlem is kirobbant a nevetés, és hálás voltam, hogy Zsombor minden kényes kérdést képes egy csattanos poénnal megoldani.

 

Amikor másnap reggel bejelentették, hogy a terrorveszély következtében megnövekedett költségek miatt elmarad az egyetemisták évnyitó, 24 órás, ivós-biciklizős nagy bulija, már eszembe sem jutott aggódni. Legfeljebb amiatt, nehogy a maraton szervezőinek is hasonló őrültség jusson az eszükbe.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: