Fitnesz
Frissítve: 2016.09.05.

Maraton. Még 33 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Egy hónap választ el életem első maratonijától, de még soha életemben nem küzdöttem le ekkora távot. Fogalmam sincs arról, milyen érzés lehet négy-öt órán keresztül megállás nélkül futni. De nem fogom lefutni csak úgy, próbaképpen. Olyan gyilkos táv ez, hogy nekem egyszer is bőven elég lesz.  

A napi megtett távom továbbra is tizennégy-tizenöt kilométer. Lassan két éve már, hogy ezt tekintem alapnak, csak a heti rendszerességen enyhítettem kicsit. A januári lábfájásaim óta a korábbi mindennapos futások helyett szigorúan tartom magam a másnapos edzésekhez. Annyit olvastam arról, hogy izomzatunknak legalább 24-48 órás pihenésre van szüksége egy alaposabb edzés után, hogy végül beadtam a derekamat, és beiktattam azt a pihenőnapot.

 

Ha fiatalabb lennék és férfi, még ez a program is elég lenne ahhoz, hogy a nagy napon, mint egy őrült végigszáguldjam azt a negyvenkét kilométert. Vannak barátaim, akik ennél sokkal kevesebb felkészüléssel megtették. De sem fiatal nem vagyok már, sem férfi, és ösztönösen hiányzik belőlem a küzdelem utáni elementáris vágy. Ezért marad bennem minden verseny után egy kis tartalék. De hát ilyen vagyok, ha kell, ha nem, óvatoskodom.

 

Képzeletbeli edzésnaplómba, a maratoni jegyében, két huszonöt és egy harminc kilométer körüli edzést terveztem be kötelező jelleggel.

 

Amikor elég erősnek éreztem magam a nagyobb távra, csak arra kellett figyelnem, hogy a kiválasztott napon legyen elegendő időm. Ha sikerül gond nélkül legyűrnöm, azt biztosan nem egy óra alatt teszem meg. Gyorsaságom még mindig a csigák és a teknősök tempója között járhat félúton.

 

Addig sakkoztam a programjaimmal, amíg szinte teljesen szabaddá tettem egy csütörtök délelőttöt. Amikor ébredés után megláttam a hatalmas sötét felhőket, tudtam, hogy erre vártam. Abban viszont egyáltalán nem voltam biztos, hogy képes is leszek végigcsinálni, úgyhogy otthon senkinek sem szóltam a terveimről. Futni mentem, mondtam halkan, és a szokásosnál kicsit gyorsabban eltűntem a Királyerdő felé.

 

Hajtott a kíváncsiság. Az utcán arcomba csapott a hideg. Egy nyárvégi reggelen teljesen szokatlan volt ez az érzés. De mivel nem strandra készültem, kifejezetten jól esett a váratlan borzongás. Még szerencse, hogy hosszú ujjú sportpulóvert is hoztam magammal Brüsszelből, úgyhogy most állig húztam a cipzárt induláskor.

 

Nagyon lassan indultam. Takarékoskodni kellett az erőmmel, ha a parti sétányt kétszer is le akarom gyűrni.

 

Korán is volt, hideg is volt, csak néhány hozzám hasonlóan megszállott horgász lézengett a parton. Megint egyedül maradtam… a kilométerekkel.

 

Tizenkettőig, tizenháromig magabiztosan haladtam. De amikor másodjára is nekirugaszkodtam a sétánynak, hirtelen elnehezedtek a lábaim. Pont, mint az eddigi versenyeken, ahol rendszeresen ekkor érkeztem a kritikus szakaszhoz. De egy maratonin hol van ez még a végétől? Nem mondhatom majd, hogy egy kicsit még kitartok, hiszen legalább a táv kétharmada lesz hátra.

 

Újból megborzongtam. De most nem a hűvös fuvallatoktól. Most a kudarc gondolatától. Eddig ezzel egyáltalán nem számoltam.

 

Egyre lassabban és döcögősebben haladtam, de nem álltam meg. Pedig most Isten bizony megfordult a fejemben. A csonthártyagyulladás a jobb sarkamban egyre határozottabban jelezte, hogy az egyébként hatásos akupunktúrás kezelések ellenére sem szeretne egyelőre megválni tőlem. Mintha szikével vagdosták volna, úgy hasogatott a fájdalom. Méghogy problémamentes lábam lenne? Komolyan kételkedni kezdtem az orvosom és a futócipészem hitelességében. Persze nem nekik kell ezzel a „könnyű lábbal” futniuk.

 

Végre nem sajnáltam, hogy egyedül vagyok. Jobb, hogy senki sem látja a csoszogásomat. Nem bízhatok másban, mint az adrenalinban. Majd az beindít október másodikán.

 

Aztán egy-egy bátortalan napsugár tört át a felhők közül. Éppen csak néhány pillanatra, hogy erőt adjon a folytatáshoz. Még mindig jólesően hűvös volt, és rögtön beugrott a futók általam kitalált védőszentje. Ugyan, ki más küldhette nekem ezt a pompás hidegfrontot, éppen most?

 

Másodjára is végeztem a parti sétánnyal. Amikor hazafelé fordultam, már semmit sem éreztem, se jót, se rosszat, csak valami súlyos, ólmos fáradtságot. Néhány lépés, és ott állt előttem az a szörnyűségesen ronda, kék artézi kút, amelyről Csücsök barátnőmmel a nagy forróságban olyan jóízűt ittunk néhány héttel korábban. 

 

Mostanában, hogy már tudom, semmi bajom nem lesz a vizétől, a rituálém része lett megállni egy kortyra. Nem mintha nem bírnám ki a házunkig. A folyadékháztartásomon sem javít az a néhány csepp, amit ebből az ósdi vas szörnyetegből sikerül kipréselnem. Egyszerűen csak jólesik, és néha már tíz-húsz perccel korábban elkezdek gondolni rá, mint apró jutalomra, ha sikerül addig kitartanom. Hát sikerült. Több mint húsz kilométerrel a lábamban, most tényleg megérdemeltem ezt a frissítőt.

 

Az utolsó néhány száz méter már nem volt nehéz. Túl voltam azon a ponton, hogy a fáradtságot vagy bármi mást érezzek. A többiek számára felfoghatatlanul hosszú távollétem miatt rám zúduló szemrehányások is teljesen hidegen hagytak. Minden kérdést elengedtem a fülem mellett, és ugrottam a jeges zuhanyba.

 

A három próbából az első sikerült. Lábaim sajogtak, bokám újra bedagadt, de elégedett voltam. A kitűzött távot megtettem.

 

Hogy hogyan, egy cseppet sem érdekelt. És két órával később már egy megbeszélésen ültem. Frissen mosott hajjal, virágos ruhában, körömcipőben. Akik így látnak, vajon elhinnék-e, hogy kicsivel korábban halálosan fáradtan, porosan, izzadtan róttam a kilométereket?

 

Az első 20 kilométeresem jutott eszembe. Zsombor egy korombeli negyvenes férfit vert meg egy tenisztornán két nappal később, s a meccset követő kötelező iszogatás során az ellenfél engem, az Anyukát is megkérdezett, játszom-e? Szabadkoztam, hogy én csak futok, és a hétvégén pont részt vettem a brüsszeli húszason. Elismerően bólintott és kedvesen megkérdezte, végigfutottam-e? Meglepetten válaszoltam, hogy természetesen. Mire ő még nagyobb elismeréssel bólogatott.

 

Ekkor esett le, hogy egyszerűen nem néz ki belőlem ekkora teljesítményt. 1.49 - fűztem hozzá rezzenéstelen arccal. Csak a szerencsén múlott, hogy nem fulladt meg, úgy köpte vissza az utolsó korty sörét a poharába. Ilyen döbbenettel még soha, egyetlen férfi sem nézett rám. Most komolyan. Tényleg csak az egykori NDK-ás kokszosokhoz hasonlító nők futhatnak?

 

Nem szeretek a terveimtől nagyon eltérni, de kivételesen engedélyeztem három-négy nap pihenőt magamnak. Családom repesett az örömtől, mert ebben a szűk két hónapban mindent a futásnak akartam alárendelni. Ez persze nem azt jelentette, hogy erre az időre végérvényesen eltűnök az életükből, és a napi teendőimet sem látom el, de minden hosszabb kiruccanás tervét meghiúsította. A Balaton hívó szavának azonban szinte lehetetlen ellenállni. Ráadásul szentül meg vagyok győződve róla, hogy természetes forrásainak köszönhetően a magyar tenger minden sérüléssel, vágással, fáradt izommal csodát tesz.

 

Két, kizárólagosan gyógyászati céllal ellustálkodott nap után fogtam a cipőmet, és futva elindultam gyermekkorom kedvenc falucskájának újbóli felfedezésére. Először a számtalan nyaraló késztetett csodálkozásra. Aztán a vasút mentén, a töltésen kocogva az elém táruló látvány döbbentett meg. Pontosan negyvennyolc éve járok Balatonszabadi-Sóstóra, nagyszüleim szerény házikójába, de még sohasem láttam így a végtelen kék víztömeget. Eddig azt hittem, hogy a panoráma csak az északiak kiváltsága. De nem. Nekünk, délieknek is van. Kisebb ugyan, és futni is kell hozzá, de nekem ez most már nem akadály.

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: