Fitnesz
Frissítve: 2016.10.02.

Maraton. Még 3 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Alig több mint ötven óra választ el életem egyik sorsfordító eseményétől. És utána vagy soha többé nem húzok futócipőt, vagy éppen ellenkezőleg, soha többé nem válok meg tőle. A választ, ha eljutok odáig, valahol, a vasárnapi maraton célegyenesében kell majd keresnem. S bár én szívem szerint az utóbbira szavaznék, mindkettőre megvan a reális esély.                

S hogy félek-e? De még mennyire.

 

Nem is mertem elmenni, megnézni azt a szakaszt, amelyet az általam jól ismert félmaratonhoz képest pluszban kell majd megfutnom. Jártam már azon a környéken, és nem emlékeztem nagy emelkedőkre. De ez így van jól. Ha az agyam úgy védekezik, hogy kicsit tisztogat az emlékképeim között, ám legyen.  

 

A szintkülönbségek amúgy is elég nehézzé teszik a brüsszeli terepet, ha ezeken felül újabbakat is adtak hozzá, arról inkább nem akarok tudni. Mint ahogy arról sem, hogy mindig van valami ismeretlen, váratlan, megjósolhatatlan vagy elkerülhetetlen.

 

Az utolsó edzéseim egyikén, szó szerint egymásnak szaladtunk Emmanuellel, az amszterdami maratont tavaly megjárt csapatom hölgytagjával. Ő is fut, én is futok, ugyanabban a kerületben lakunk, jóban is vagyunk, de az edzőnk, Benoit távozása óta megszakadt a kapcsolatunk. Szemből érkeztem, és ahogy megláttam, tétovázás nélkül fordultam is, hogy ugyanabban az irányban, együtt folytathassuk. És nem volt véletlen, hogy pont most és pont itt futottunk össze. Neki a fél, nekem a teljes maraton lesz a cél vasárnap délelőtt. De miért csak a fél, amikor az amszterdami előtt ő már New Yorkban is lefutotta a teljes távot?  

 

„Be kell vallanom valamit”, - mondta Manu szokatlanul halkan, miközben egyre furcsábban vette a levegőt – „a tavalyi maraton után megundorodtam az egésztől. Benoit mindent kihajtott belőlem, és végül a szenzációs idő ellenére sem találtam benne semmi élvezetet. A nagy erőfeszítéstől lesérültem, és ha akkor te nem ajánlod nekem az akupunktúrát, talán soha többé nem is futok.”

 

Azt hittem rosszul hallok. Hónapokon át irigyeltem Manut a nagyszerű kalandért, amelyből én kimaradtam. És most kiderült, nemhogy nagyszerű nem volt, de kifejezetten rossz emlék lett belőle. És igen, ez a Manu nem az a Manu volt, akivel egy évvel ezelőtt együtt edzettünk. Akkor minden erőmre szükségem volt, hogy tartsam vele a lépést, most viszont lassítanom kellett, hogy el ne hagyjam. A több hónapos kihagyás mély nyomokat hagyott az állóképességén.

 

Eszembe jutott az én első 20 kilométerem Benoit-val. A csodálatos idő, amit neki köszönhettem, majd az azt követő rosszullét és a félelem, amivel a következő versenyre gondoltam. Végigrohantuk a távot, és magát a versenyt én sem tudtam élvezni. Igazából csak a fájdalom maradt meg bennem, kellemetlen emlékként. Nem sokon múlott, hogy akkor örökre hátat fordítsak az egésznek. Aztán a mélységes csalódottság ellenére is folytattam. És most itt állok egy maraton kapujában!

 

 

„ Érezd jól magad, Csilla,” - mondta búcsúzóul Manu – „Csak ezt az egyet tudom neked vasárnapra tanácsolni. Örülj, hogy ott lehetsz és élvezd ki minden egyes pillanatát! Mindegy az idő, az is, ha megállsz, csak ne utálattal kelljen visszagondolnod rá!”

 

És valóban, mi értelme 3,5 óra alatt lenyomni a távot, ha utána hetekig, vagy, ahogy Manu esetében történt, hónapokig nem tud az ember lábra állni. Kevés nagyobb büntetést tudnék annál elképzelni, ha soha többé nem futhatnék…

 

Amikor fejembe vettem ezt az őrültséget, nem gondoltam komolyan, hogy képes leszek 42 kilométert egyhuzamban megtenni. Úgy terveztem, futok, ameddig bírok, 30-35 biztosan menni fog, aztán legfeljebb megállok. Végül is, az sem kicsi távolság. Tényleg ez járt a fejemben, s ahogy barátnőm, Edit számára felszabadító volt a tudat, hogy sétálni is lehet, ha már tényleg nem megy tovább, úgy nekem is bátorságot adott ez a lehetőség. Olyan hatalmasnak és leküzdhetetlennek tűnt az a 42 kilométer, hogy lelkileg szükségem, szükségünk volt erre a képzeletbeli mentőövre.

 

Mint gyerekkoromban, amikor Apukám puska készítésére biztatott. Jó, tudom, nem mindennapos dolog, hogy egy szülő ilyen tanácsot ad a gyerekének, és eleinte én is furcsállottam, de aztán megértettem az érveit: „Amíg készíted, rendszerezel minden tudást a fejedben, és újból mindent logikusan átgondolsz. Aztán, ha zsebedben ott lapul a jól elkészített puska, máris nyugodtabban mész vizsgázni. Viszont soha, de soha ne használd!”

 

Ott volt tehát a képzeletbeli mentőövem, amire vészhelyzetben számíthatok. Aztán elkezdtem tervszerűen edzeni, és egyre kevésbé gondoltam jó ötletnek, hogy csak feszegessem a határaimat. Miért is ne léphetnék túl rajtuk? Miért is ne futhatnám végig azt a 42 kilométer? Ahogy egyre több és több energiát, figyelmet, időt fordítottam a felkészülésre, meggondolatlan kalandból halálosan komoly kihívássá változott az egész. És jöttek a barátok. Mindenki hozzátett egy picinyke darabot a nagy vállalkozásomhoz, ahogy lelkes szurkolóként mögém állt. Álmodni sem mertem volna, hogy ilyen sokakat érdekel ez az őrültség. De érdekelte őket, biztattak, erőt adtak. És ugyanezzel a határozott mozdulattal elvették azt a mentőövet. Hogyan is tudnék ezután megállni vagy sétálni? Már nem csak magamat árulnám el, de őket is.

 

Mondhatnám, hogy mostantól csak lélekben készülök, hiszen ma reggel futottam utoljára, de ez csak részben lenne igaz. Mert bár alig maradt pillanat, amikor ne a vasárnapi versenyre gondolnék, azért számtalan gyakorlatias dolog megoldása még hátra van. De talán jobb is, ha a végtelen elmélkedések helyett inkább ezekkel foglalkozom. Mivel el sem tudom képzelni, hogy zene nélkül kibírjam a 42 kilométert, a fülhallgató problémára összpontosítottam leginkább. A vezeték nélküli változat olyan drága volt, hogy végül egy egyszerű sportosat, amolyan tornaórára valót vettem, állítható hosszúságú vezetékkel és apró rögzítő csipesszel. Tizedannyiból megoldottam, s nagyszerűen működött futás közben.

 

Beszereztem az Edit által ajánlott tubusos sportzseléket, és kedden ki is próbáltam egyet edzés közben. Nem fájt tőle a gyomrom, hurrá! Az adagoláson viszont törni kellett a fejemet. Az üzletben azt ajánlották, hogy 50 percenként szopogassak el egyet, először egy zöldet aztán egy fehéret. Nagyon profin hangzott, de minek ilyen sok? Persze, ez most egy maraton, de a mindennapokban szinte mindig másfél-két órákat edzem evés nélkül. Edit is azt tanácsolta, hogy csak akkor vegyem elő, amikor érzem, hogy tényleg fáradok, húsz kilométer előtt semmiképpen. Aztán azon tépelődtem, egy egész sok is nekem, hiszen nincs külön tubus a hozzám hasonló hatvan kilós nőknek és a nyolcvan-kilencven kilós férfiaknak. Márpedig ez utóbbiak gyakrabban futnak maratont, mint én és a hozzám hasonlók. Egyébként is, minél kevesebb cuccot akarok magammal vinni, úgyhogy eldöntöttem, húsz kilométerig biztosan csak vizet iszom. Elég lesz három pici tubus. Két zöld és egy fehér.

 

A helyes táplálkozás fontosságát egy percig sem vitatom, a leghasznosabb tanácsnak mégis azt tartottam: semmin se változtass!

 

Ha nem szoktam szombat esténként tészta meg rizs hegyeket enni, akkor most se tegyem, bármennyire beleivódott is ez a köztudatba. Nincs annál rémisztőbb – számomra legalábbis – ha épp egy maraton közben csap le ránk egy intim probléma. Márpedig leginkább a szokatlan dolgok provokálhatnak ilyeneket. Tudom, fogytam egy-két kilót az utóbbi két hónapban, de ezt most kifejezetten előnynek érzem. Minél kisebb súlyt kell cipelnem, annál könnyebben haladok majd előre. És igen, szoktam néha enni is, még ha a „szemetet” örökre száműztem is a tányéromról.

 

Ami intézendőm még maradt, megpróbáltam péntekre időzíteni. Előbb a gyógytornászhoz megyek, aki vélhetően ismét csinosan kidekorál majd színes tapaszokkal a sérüléseim helyén, aztán felveszem a rajtszámomat, hogy ezzel se kelljen már a hétvégén foglalkoznom. Szombaton ismét előkészítek egy zellerkrémleveses, hortobágyi palacsintás menüt az éhező családomnak, merthogy képtelen leszek bármit is megfőzni vasárnap délután, azt már most biztosan tudom. Örülök, ha egyáltalán életben maradok.

 

Hónapok óta nem beszéltünk már Benoit-val, a korábbi edzőmmel. De most, négy nappal a maraton előtt, azért tőle is befutott egy üzenet. Nem kérdezte, elvégeztem-e minden saját magam által előírt edzésprogramot, sem azt, fáj-e valamim, vagy hogy képes leszek-e legyűrni ezt a 42 kilométert. Pontosan tudta, hogy ami tőlem telt, azt megtettem. A bizalma mindig töretlen volt irányomban, s bármekkora károkat is okozott a maximalizmusával, ez a bizalom végül minden nehézségen átsegített. „Akkor húsz kilométerig csak nyugodtan, aztán ritmust neki és harminctól már gyerekjáték lesz!”  Mindezt halálosan komolyan üzente!

 

Jól esik ez a bizalom, de azt hiszem, én inkább a földön maradok. Ez a vasárnap, minden lesz, csak éppen gyerekjáték nem! 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(1)
Pozitív értékelés (1) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: