Fitnesz
Frissítve: 2016.09.07.

Maraton. Még 28 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - A kocka el van vetve. Tegnap beneveztem a Belfius Brussels Marathon 2016-os 42 kilométerére. Május óta húztam-halasztottam a dolgot, többször is nekiálltam, aztán végül mindig másnapra halasztottam a döntést. Valami megmagyarázhatatlan félelemmel töltött el, ez az utolsó, adminisztratív lépés. Néhány héttel a verseny előtt azonban lejárt a tétovázás és a félelem ideje. 

Amikor az általam kitűzött két 25 kilométeresből a másodikat is megfutottam, tudtam, hogy most már nem fogom sokáig halasztani a jelentkezésemet. Aztán mégis teltek a napok, mígnem egy késő esti, nyugodt pillanatban vettem egy nagy levegőt, és megkerestem a verseny honlapját. Lépésről lépésre követtem az utasításokat. Személyi adatok, nyilatkozatok az egészségi állapotomról, végül fizetés.

 

Elég lassan haladtam, de a honlapok gyorsasága gyakran különböző. Attól, hogy ez egy futóversenyé, még nem biztos, hogy gyors is. Egyszer csak káromkodások törték meg a csöndet, majd Zsombor kérte a segítségemet.” Mami, megint elment a wifi! Csinálj már valamit!”  Miért pont én? Már megint! Úgy válaszoltam, ahogy szoktam. „ Ugyan már, igazán nem dől össze a világ, ha néhány percig nincs internet. Majd visszajön.” 

 

Folytattam a nevezést és már készítettem is a belga bankkártyámhoz tartozó azonosító kütyümet. De a homokóra csak forgott, forgott és csak forgott. Nem szokott ilyen sokáig tartani a fizetés, így amikor ismét Zsombor berzenkedését hallottam: „Ez, most hosszú lesz! Még hogy nem dől össze a világ…”, én is aggódni kezdtem. A modemre néztem. Nem égett a négy zöld lámpácska. Ahogy mereven bűvöltem a kis fekete dobozt, egy ötödik, narancs-piros tűnt fel és villogni kezdett. A következő pillanatban pedig már ki is dobott a rendszer.

 

Sebaj, újrakezdem. Nem idegesedünk az internet miatt. Első lépés, személyes adatok. Következő lépés, villogó piros felirat: kettős nevezést nem fogadunk el! Micsoda? Én nem szeretnék kétszer nevezni, csak fizetni végre. Háromszor próbálkoztam, mindig ugyanaz a figyelmeztetés. Szóval beiratkoztam, de mivel fizetni nem tudtam, semmit sem ért az egész. Most mi lesz velem? Egy nevetséges internet-hiba miatt nem fogok elindulni életem próbáján?

 

„Ne pánikolj! – nyugtatott Zsombor – Ha visszajön az internet, beiratkozol más néven. Nem mindegy mit írnak az okleveledre? ”   Más néven? Lehetetlen. Visszarohantam a dolgozószobába, de a négy zöld lámpa még mindig összevissza villogott, s az az átkozott narancs-piros sem akart kialudni. Esélyem sem volt Zsombor felvetését kipróbálni.

 

Másnap reggel, első utam a dolgozószobába vezetett. A négy zöld lámpa stabilan világított. Bekapcsoltam a számítógépet, és újból nekirugaszkodtam. Ekkor már az álnevem sem volt kérdéses. A beiratkozás öt perc alatt sikerült.

 

Az utóbbi időben olyan törvényszerűen történnek velem a dolgok, hogy már nem is csodálkoztam ezen a közjátékon. Igenis, meglesz a jelentősége annak, milyen név szerepel majd az oklevelemen. A lánykori.

 

Amikor közel 16 órás utazás után Budapestről visszaérkeztünk Brüsszelbe, szokatlanul meleg, nyárias idő fogadott. Este kilenc is elmúlt már, kedvenc parkomon vágtunk át, és legnagyobb meglepetésemre itt is, ott is futókat láttam. Ilyen későn, ilyen sokan sportolnak még? Igen, ez Brüsszel. Ha véletlenül kicsit jobb idő van, a belgák rögtön úgy tesznek, mintha legalábbis a Riviérán lennének. Pedig nem.

 

Iszonyú nehéz utunk volt, fizikálisan ugyan jól bírtam, de a sérült jobb lábam kegyetlenül szaggatott az utolsó pár száz kilométeren. Vezetés közben egész nap szinte mozdulatlanul ültem azon az átkozott régi sérülésemen. Jobban fájt, mint egy alapos edzés. Megérdemeltem volna egy nagy-nagy pihenőt, de a maraton célegyenesébe fordulva, ez fel sem merült bennem. Másnap reggel én is itt, a parkban kezdek. Bevásárlás, bőröndök kipakolása, ruhák rendezése, iroda indítása csakis ezután következhet.

 

A másnap aztán nagyon belgásra sikeredett. Rég láttam ilyen borús eget. Nagyobbik fiam megbeszélésre indult az egyetemre, én pedig futni. Csendesen szemerkélt az eső, amikor kiléptünk az utcára. Igazán jöhetett volna pár nappal később ez a gusztustalan idő. Bálint szerint csak egy futó zápor, nyugodtan nekivághatok esőkabát nélkül is. De olyan sötét volt nyugat felől, hogy inkább visszafordultam ütött-kopott dzsekimért.

 

Éppen elértem a parkot, úgy négy kilométert tehettem meg, amikor egy nagy, áztató zuhit kaptam a nyakamba. Futó zápor? Ugyan, dehogy, csak azt kaptam, amit kértem.

 

Egész nyáron azért imádkoztam, hogy majd a nagy napra igazi brüsszeli időnk legyen, 16-17 foknál egy picit sem többel. Merthogy a hőséggel egyszer nagyon meggyűlt a bajom még Magyarországon.

 

Azt a bizonyos, nagyon sok mindent eldöntő második 25 kilométert a szülinapomra terveztem be. Mások bizonyára gyöngyöző pezsgővel a kezükben, egy hűs medence partján, vagy egy vitorláson pihenve töltenék ezt a napot. De ők normálisak, én pedig valószínűleg nem, ha inkább a szenvedést választottam. Megspékelve egy kis koránkeléssel, mert azt azért tudtam, elég lesz teljesítenem ezt a távot, nem kell még a meleggel is tetézni az élvezeteket. Minél korábban indulok, annál könnyebb lesz.

 

De nem számoltam a végzettel, amely egy gyönyörű torta személyében érkezett. Gimnáziumi osztálytársam és barátom, Sanyi a nagy nap reggelén személyesen tervezte kézbesíteni. Meg akartam várni, bármikor jöjjön is. Pontosan harminc évvel az érettségink, és az együtt táncolt argentin tangó után, annyira meghatott, hogy Cinkotáról Csepelre hoz nekem tortát, hogy még a futásnál is fontosabb lett a személyes átvétel. Úgyhogy vártam.

 

A nap egyre jobban és jobban perzselt, de én csak vártam. Mindegy milyen melegben fogok futni, megvárom. Aztán, amikor átvettem a csodálatos tortaszeleteket, amelyek közé nagy tapintattal cukormenteseket is csempészett nekem, hát persze hogy nem dobhattam ki azonnal. De nem is akartam, annyira jól esett ennyi idő után újra beszélgetni.

 

Körülbelül két órát csúszhattam, majdnem tizenegy volt mire elindultam. Délután négyre mentünk az étterembe, időm annyi volt, mint a tenger.

 

Fél távnál járhattam, amikor valami szokatlant éreztem. Egyre gyengébb és gyengébb lettem.

 

Kár, hogy pont a szülinapomon fogom ki a legrosszabb napomat, de nem volt mit tenni. Szenvedve, de folytattam. Időm, ugye, volt bőven a gondolkodásra, és szép lassan rájöttem, hogy szomjan halok. Most tényleg hozhattam volna magammal legalább egy picike üveg vizet. Kész szerencse, hogy egyedül futok! Ha beszélgetnem kellett volna valakivel, egy szót sem tudtam volna kinyögni. Összeragadt a szám.

 

 

 

Szombat volt, ünnepnap, családok és baráti társaságok jöttek, mentek a parton.  Figyelni kezdtem őket, kinél lehet felesleges innivaló? Egyetlen zajos banda kezében voltak poharak, de ők meg pálinkát kínáltak, persze, nem nekem, hanem egymásnak. Jobb, hogy észre sem vettek. A járókelők általában széles mosollyal haladnak el mellettem, hiszen nekem is mindig fülig ér a szám. Most rám sem néztek. Persze, egy vicsorgó, hörögve csoszogó, enyhén túlkoros futó kinek lenne szimpatikus? A helyükben most én is messze elkerülném magamat.

 

Talán, észre sem vették, hogy épp az életemért küzdök. És néhány csepp vízért még a lelkemet is eladnám.

 

Úristen repülök! Ja, nem is. Megbolondultam? Képzelődőm? Szerintem kiszáradtam. Mire ez végig futott az agyamon, már vissza is zuhantam a parti sétányra, és az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Megbotlottam, s a karjaimmal hevesen kapálódzva sikerült végül az úton tartanom magam. Botlásokban kezdek rutinos lenni, s most megúsztam egy nagy esést. A tavalyinak még mindig vállamon a nyoma. Akkor verseny után voltam, nem számított. Most előtte, úgyhogy annál inkább.

 

Nem tudom, hogyan tettem meg az utolsó kilométereimet. A forróság elvette az emlékezetemet. Onnantól tiszta a kép, hogy hazaérve megtöltök egy lavórt hideg vízzel, jégakkukat teszek bele egyenesen a fagyasztóból és már dugom is bele lüktető lábaimat. És közben szokásommal ellentétesen, üvegből iszom a hűsítő vizet. Egy deci, két deci, három deci…sok deci.

 

Első, esős, brüsszeli futásomon mindez már csak egy emlék volt. De legalább segített megbecsülni a rossz időt. Nem mondom, hogy repültem a megszokott körömön, hiszen minden edzés nehéz, de azért könnyebben ment, mint máskor. Én pedig nem tudtam ellenállni a csábításnak. Ráhúztam még egy kört az aznapra tervezett normál adagra. Aztán még egyet. Végül 23 kilométer lett belőle, és a kitűzött két húsz feletti edzésből három.

 

Most már csak az a harmincas hiányzik a programomból. Félek is tőle rendesen.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

 

 

 

Fotó: pexels.com

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (1)

Ez is érdekelhet: