Fitnesz
Frissítve: 2016.09.12.

Maraton. Még 25 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Amilyen nehezen fogadtam el, hogy a futásaim között pihenőnapot tartsak, olyan könnyedén húztam ki most ezt az engedményt az edzésnaplómból. A vészesen közeledő maratoni tökéletes mentség volt arra, hogy felrúghassam az egészségem érdekében saját magammal megkötött egyezségemet. Mint hal a vízben, úgy ficánkoltam, amikor még minden nap futhattam. Most újból szükségem volt erre az érzésre, és egyáltalán nem érdekelt, mi lesz velem később.  

Azt persze tudtam, ha minden nap több mint tíz kilométereket teljesítek, akkor megint túlhajtom magam. Valami mást kellett kitalálnom erre a közel kéthónapos erőltetett menetre. A véletlen sietett a segítségemre. Az első huszonöt kilométerem után egyértelmű volt, hogy legalább két napig nem futhatok. A májusi brüsszeli húszast követően a gyógytornász minimum két napra eltiltott a sporttól.

 

Ez most ugyan csak egy edzés volt, de mégis majd egy negyeddel hosszabb táv, tehát logikus volt egy röpke kényszerpihenő. Az első nap nyugodtan telt, a lábaimban annyira éreztem még az előző napi terhelést, hogy nem is esett olyan rosszul a tétlenség. A második napon azonban már úgy keringtem a lakásban, mint egy ketrecébe zárt oroszlán.

 

Nagypapámnak van egy harminc éves szobabiciklije. Lehet, tán megvan az már negyven is. Amióta az eszemet tudom, kerülgetjük, egyik sarokból a másikba tologatjuk, és amikor nagyot káromkodva belerúgunk valamelyik kiálló darabkájába, heteken át messzire elkerüljük. De semmi pénzért sem használnánk, kidobni pedig nem lehet. Biztosan jó lesz az még valamire!

 

Tavaly, amikor először kezdtem érezni a kosaras izomszakadásom helyét, és először kezdtem a testem jelzéseire is hallgatni, nagyobbik fiammal, Bálinttal, versengeni kezdtünk a vén matuzsálem használatáért. Ahogy változott a szóhasználatunk, úgy lett egyre vonzóbb az öreg Csepel.

 

Nem hívtuk többé szobakerékpárnak, hanem nagy komolyan, törölközővel a nyakunkban, vizes flakonnal a kezünkben indultunk spinningelni a tetőtérbe.

 

Néha jól megizzadtam ugyan, de nem lett belőle szerelem. Még vonzódás sem. Azon a napon, amikor tehetetlenül vártam az idő múlását, eszembe jutott a vén matuzsálem. Egy percig sem érdekelt, sikkes vagy sem, komoly vagy sem, edzeni akartam. Ha egy nevetséges, negyvenéves szobabiciklin kell tekernem, hát azon. A kötelességtudat nem hagyott nyugodni. Egy maratoni felkészülés kellős közepén képtelen lettem volna két nap kihagyást megbocsátani magamnak. Törölköző és víz nélkül, két-három puha párnával felszerelkezve indultam a tetőtérbe.

 

Gyerekkoromban nagyon sokat bicikliztünk a barátnőimmel, de a szobakerékpárt még mindig a futópadhoz hasonló kínzóeszköznek tartottam. Mi érdekes történhet egy zárt szobában? Egy lélek sincs, akivel találkozhatnék, vagy egy szép kék égbolt, amiben gyönyörködhetnék. Az egyhelyben masírozásnál pedig talán nincs is nevetségesebb. De a kényszer nagyúr, úgyhogy bedugtam a fülhallgatóimat, s jó hangosra csavartam a kedvenc zenéimet. Végül is a maratont is így tervezem majd túlélni.

 

A spinningelésbe továbbra sem szerettem bele. De ezen az egy-másfél órás szeánszomon végül az unalomba sem haltam bele. A lelkem pedig könnyű lett, akár a pille, hogy mégsem kellett két napot kihagynom egy ilyen fontos időszakban.

 

Pár óra múlva jött az igazi meglepetés. Határozottan enyhült a jobb combomban mostanra szinte állandósult fájdalom. Amikor több mint harminc éve elszakítottam a kérdéses izmomat, a rehabilitáció idejére éppen a kerékpározást írta elő sportorvosunk. A Csepel SC orvosi szobájában, a nővérke felügyeletével, naponta kellett tekernem, mindaddig, amíg újra megkezdhettem a rendes edzéseket.

 

Mekkora hülye voltam, hogy hallgattam a brüsszeli gyógytornászra, aki nem találta túl jó ötletnek a szobakerékpározást! Persze szerinte az sem okos dolog, hogy fehér ember létemre, ennyit futok…

 

Belátom, jobb, ha csak a saját testem jelzéseire hallgatok. Ahogyan a döntéseimben sem igazán tud segíteni senki, a végső szót is mindig nekem kell felelősséggel kimondanom. Úgyhogy maradtam a tekerésnél, és ezzel felszámoltam az eddigi pihenőnapjaimat.

 

A sokkhatás, amelyik a futás közben földet érő lábamnál minden lépésnél jelentkezik, a kerékpár esetében nem létezik, úgyhogy simán ráfoghatom majd, hogy igazából pihentem.

 

Aztán kitaláltam egy újabb, válogatott kínzást. Már előttem is van egykori csapattársnőim elkeseredett arca, ahogy leírom a szót: LÉPCSŐZÉS. Így, csupa nagybetűvel. Igen, még ennyi év elteltével is szinte tisztán hallom a hangjukat, ahogyan vérmérsékletüknek megfelelően, ki nagyobb, ki kisebb felháborodással tiltakozik az elkerülhetetlen ellen. Merthogy a lépcsőzést aztán tényleg kivétel nélkül mindannyian utáltuk, és sohasem tudtunk kibújni alóla.

 

Igazából nem is én kerestem a lépcsőzést, ő jött szembe velem. Egyik reggel, akárhogy is szerveztem a programomat, nem maradt elegendő időm a futásra. Biciklizős pihenőnap után voltam, túl sok engedményt már nem tehettem, miközben valami gyors, de hatásos edzést kellett találnom. A foci stadion, a házunkkal szemben, egyenesen hívogatott gyönyörű lépcsőivel. Kosarasként eleget teszteltem, tudtam, hogy tökéletesek egy intenzív edzésre, elég szélesek és nem túl magasak. Gyorsan futottam néhány kört bemelegítésként, aztán belevágtam.

 

Tizenhárom lépcső futva fel, tizenhárom sétálva le, egymásután háromszor. Nem is olyan nehéz. Hogy miért utáltuk annyira a csajokkal? Nem is értem. Kocogás a következő lelátóig, tizenhárom lépcső fel, tizenhárom le, háromszor. Megy ez. Kocogás, következő lelátó, fel, le. De kár, hogy a sporttelep ennyire romos és elhanyagolt, olyan jól lehet itt edzeni. Kocogás, lelátó, fel, le.

 

Biztosan a vadkendertől viszket a szemem. Kocogás, lelátó, fel, le. Szerencsére van tiszta zsebkendőm, talán nem is a vadkender csípi a szemem. Kocogás, lelátó, fel, le. Nem, ez nem a vadkender. Kocogás, lelátó, fel, le. Vajon hány fokot kellett Rockynak a múzeum lépcsőjén megtennie? Kocogás, lelátó, fel, le. Egyébként is, ki az a Rocky Balboa? Kocogás, lelátó, fel, le. Mindig is utáltam Stallonét. Kocogás, lelátó, fel, le. Úristen, mennyi van még hátra?

 

A tizenkettedik szektor volt az utolsó. Nagy cseppekben hullott rólam az izzadtság. Összeszedtem minden maradék erőmet, és ráhúztam még egy sorozatot páros lábbal szökdelve. Aztán még egyet és még egyet.

 

És akkor most jön a herceg hófehér lovon és hazavisz. Vagy egyenesen Rocky egy rozzant amerikai járgánnyal. De nem jött egyik sem, úgyhogy haza vánszorogtam.

 

Már otthon, a nappaliban, feküdtem a földön, de még mindig patakokban ömlött a víz rólam. Pedig alig egy órát edzettem. Puszta kézzel meg tudtam volna fojtani azt, aki rábeszélt erre az őrültségre. Mármint a maratonira. Még szerencse, hogy egyáltalán nincsenek öngyilkos hajlamaim.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: