Fitnesz
Frissítve: 2016.09.15.

Maraton. Még 21 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Nem tudom, a színészek félnek-e a főpróbától. Én nagyon. Pedig az enyém korántsem ígérkezett annyira megterhelőnek, mint lesz majd maga az előadás. De akkor is. Harminc kilométer, az barátok között is harminc kilométer. Persze, mi az a negyvenkettőhöz képest? Minimum. Ha nem vagyok képes rá, talán el is felejthetjük a produkciót.

Már nyáron fontolgattam, hogy lecserélem a cipőmet. Most, hogy újra ötven kilométerek körül futottam hetente, akkora terhelésnek tettem ki a lábbelimet, hogy a vártnál gyorsabban kezdett elhasználódni. De nem volt bizalmam egyetlen bolti, számomra ismeretlen márkában sem. Az ismertben, amellyel egyszer már megjártam, pedig még annyira sem. Brüsszelbe visszatérve szerettem volna elmenni a specialistámhoz, s az általa lábamra igazított újban befejezni a felkészülést.

 

Flamand futócipészem üzlete azonban zárva volt. Pedig milyen jól jött volna az új cipő már erre a harmincas főpróbára is! Még szerencse, hogy október előtt visszajön a nyári szabadságról, mert a maratonon már nem mernék a jelenlegivel elindulni.

 

’Ha esik, ha fúj… az edzés időpontokon nem változtatok, úgyhogy maradt a szakadt, régi. Így nemcsak magamért kellett izgulnom, hogy végig bírjam, de szegény cipőmért is…’

 

Vasárnap reggel már nyolc előtt indulásra készen álltam. A pulóveremet húztam, amikor véletlenül a naptárra pillantottam. Szeptember 11. Emlékezetes dátum. Nekem is, de egészen más miatt. Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon veszítettem el apukámat. Amikor kitűztem a harminc kilométert, csak arra figyeltem, hogy vasárnap legyen, és éppen három héttel a maraton előttre essen. Ha nagyon rosszul reagálna a lábam, még épp marad elegendő időm arra, hogy valahogy helyre pofozzam.

 

Egyedül a maraton időpontját véstem be precízen a naptáromba. Azon nyomban, hogy a fejemben először megfordult a gondolat. Természetesen láttam, hogy megegyezik apukám temetésének napjával. De egyáltalán nem rémisztett meg, sőt. Megnyugtatónak tartottam, hogy életem fontos eseményei ugyanazokra a napokra esnek majd. Az is nagy változásokat hozott az életembe, és azt hiszem, ez is azt fog hozni. Az is fájdalmas volt, ez is az lesz. Még ha másképpen is.

 

De ez az újabb egybeesés azért mégis megdöbbentett. Néhány percig üldögéltem még a naptárra meredve, és apukámra gondoltam. Olyan sokszor éreztem hiányát. De még sohasem volt a jelenléte ennyire valóságos. Pedig nem hiszem, hogy nagyon lelkesedett volna a maraton ötletéért. Ő szerettette meg velem a sportot, ő tanított meg futni, de őrültségekben sohasem volt partner. Márpedig amit most csinálok, az egyszerűen őrültség.

 

De minek a múlton merengeni, indulnom kell. Azt az átkozott harmincast nem várakoztathatom sokáig.

 

Csend volt, nyugalom és jó borús idő. Ilyen korán Brüsszelben még alig jár valaki az utcákon. Legfeljebb a futók. Féltem, hogy esni fog, de amikor az ajtón kiléptem, csak szemerkélt, úgyhogy nem fordultam vissza esőkabátért. Amikor túl voltam a bemelegítő egy-két kilométeren, normális tempóra kapcsoltam, és éreztem, mennyire csalóka az idő. Borús ugyan, de mégis nagyon fülledt. Levettem a melegítő felsőmet, és a derekamra kötöttem. Így meg hideg volt. Egy ujjatlan nyári trikó kevés, a melegítő viszont sok. Mégis maradtam a lengébb öltözetnél. Hosszú edzés lesz…

 

A megszokott utamon haladtam a parkom felé, és még mindig nem voltam biztos abban, hogyan csináljam. Harminc kilométert sok-sok körrel megtenni iszonyú unalmas, és egy ponton túl mindig belezavarodok a számolásba. Inkább eljutok valameddig a köreimmel, és utána bevetem magam az erdőbe, ahol régen is olyan jó nagyokat futottam. Változatos, érdekes környék, nem dilizek bele a körözésbe.

 

Aztán amikor kiértem a tóhoz, rájöttem, hogy ha az interneten próbálom majd utólag bemérni, mennyit is futottam, nagyot tévedhetek.

 

’Most nemcsak úgy futkosom a nagyvilágba, most nem tévedhetek.’

 

Gyors fejszámolás, ha tíz kört megteszek, az huszonöt kilométer, meg az oda-vissza út nyolc, tehát biztosan teljesítem a tervemet. Úgyhogy, amint az első végére értem, húztam egy vonalat a homokba, biztos, ami biztos, ha mégis maradnék.

 

Két nap biciklizéssel pihentem rá a főpróbára, nagyszerűen ment a futás. Minden kör végén újabb vonal a homokba, és már tudtam is, hol vagyok. Nem, nem megyek el az erdőbe. Ez most már biztos. Unalmasnak unalmas a körözés, de annyira megnyugtatott, hogy pontosan számon tarthattam a kilométereket. Minden ideális volt, tizennégy kilométerig semmi problémám nem volt. De hát ez az a távolság, amellyel állandóan edzem, teljesen normális, ha hozzászoktam. Nem fájt semmim. Miért is ne próbálnám meg azt a tíz kört? Picit túllövök a harmincon, de hát mikor, ha nem most? Aztán az ötödik kör után elvesztettem a nagy optimizmusomat.

 

’Nem lihegtem, nem dobolt ezerrel a szívem, viszont elkezdett fájni a lábam. Alattomosan, először csak itt-ott picit, aztán egyre inkább és egyre több helyen.’

 

 Ekkor jutott eszembe, hogy bár elterveztem, egyszerűen elfelejtettem felvenni speciális harisnyámat, amit sok futón láttam ugyan, de Zsuzsi barátnőm beszélt végül rá. Direkt erre az edzésre, meg a maratonra vettem a héten, de kiment a fejemből. Marad a lábfájás.

 

A nagy erőfeszítésekre kifejlesztett gélt viszont nem felejtettem otthon, ott lapult a nadrágzsebemben. Egy magyar futótársnőm ajánlotta, de szerinte csak akkor szabad használni, amikor tényleg minden erőm elfogyott. Edit szinte szárnyakat kapott tőle, amikor legutóbbi versenyén a legnehezebb pillanatban elfogyasztott egyet. Nem éreztem úgy, hogy minden erőm elfogyott volna, csak a lábam fájt nagyon.

 

 

Bevallom őszintén, az utóbbi időben nem tudok többé álmodozni futás közben. Többször próbáltam rávenni magam ilyen-olyan történetek kitalálására, de nem ment. Régen magától jött, most pedig már erőszakkal sem működik. Semmi nem jut az eszembe, csak számok, kilométerek és edzésnapok pörögnek az agyamban. Megváltoztam. Nem tudom, hogy a futás tette-e ezt velem, vagy egyszerűen megjött az eszem, és felnőttem. De most végkép nem maradt időm ezen elmélkedni, minél gyorsabban keresnem kellett valamit, amire gondolhatok.

 

Maradt a maraton, és a barátok, akik bátorítottak. Amikor a hetedik körben elértem a húsz kilométert, már nagyon szenvedtem. Elvesztettem a ritmust, amit az elején diktáltam, és ismét csak vonszoltam magam, mint három és fél éve, amikor futni kezdtem. Kire is gondolhattam volna másra, mint egykori csapattársnőmre, Leóra, aki a héten kezdett el kocogni. Miattam. Épp szombat este küldött egy üzenetet, izzadtan, hulla fáradtan, de boldogan, hogy másodszor is elment edzeni. Rá gondoltam, mert a kezdet nekem is fájdalmas volt és most, húsz kilométer után megint meg akarok halni. Úristen, mekkora utat tettem meg!

 

’De ez a legszebb, vagy épp a legborzasztóbb a futásban. Amikor saját határainkat feszegetjük, a szenvedés pontosan ugyanaz. Csak máskor jön. Először öt kilométer, később meg húsz kilométer után.’

 

A nyolcadik körben már tényleg csak az vigasztalt, hogy majdnem harminc, egyszerűen túl kell élni, és kész. Nem mertem elővenni a „doppingot”, vártam a végső pillanatot, amikor már nem bírom tovább. Megkezdtem a kilencediket, és minden mindegy volt. Fogtam a pici zacskó magnéziumot, és a számba öntöttem.

 

Brrrrr, valami tapadós por, s mivel víz megint nem volt nálam, egy pillanatra megijedtem, hogy megfulladok. A csomagoláson nem jelölték, hogy inni kéne rá. Tényleg nem kellett, gyorsan elolvadt a számban. Mint gyerekkoromban a pezsgőpor, amit dehogy kevertünk vízzel, annyira jó érzés volt, ahogyan a szánkban pattogtak a málnás vagy citromos szemecskék. De ez nem pezsgőpor, úgyhogy a robbanás és a mámorító érzés egyaránt elmaradt. Gyorsan elszopogattam az erősítő gélt, hátha segít. Nagyon bíztam benne, de nem kaptam szárnyakat. Pedig Edit megígérte.

 

A kilencedik kör végén nyugodtan elindulhattam volna haza, szorosan, de meglett volna a harminc. Nem. Legyen tíz! Olyan szép kerek szám, és mégis megnyugtatóbb kicsit többet futni, amikor a negyvenkettőtől még így is kilenc kilométerre leszek. Csak. Csak?

 

A hazafelé vezető utolsó négy kilométeren már nem sok dolog jutott eszembe. Egyszerűen semmi sem maradt a fejemben. Üres lett, mint egy frissen préselt, hófehér lap. Hát mégis létezik a tabula rasa?

 

Rendben, nem álltam meg, megcsináltam. Mehetek a maratonra. De ez tényleg borzasztó volt. Miért kell ennyire fájnia?

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: