Fitnesz
Frissítve: 2016.09.19.

Maraton. Még 18 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Bármennyit futok is, nem szoktam utána látványosan szenvedni. A versenyeket általában vasárnap délelőtt rendezik, úgyhogy délután már ebédet főzök levezetésképpen.

 

De most, a 33 kilométer után, áldottam az eszemet, hogy már előző este elkészültem a zellerkrémlevessel meg a hortobágyi palacsintával. Éppen csak annyi erőm maradt, ami elegendő volt a megmelegítésükhöz. Amikor az ajtón beléptem, az előszoba közepén a földre dobtam a melegítőmet meg a zoknimat, és a fagyasztóhoz indultam jégkockáért. Nem akartam inni, enni, csak a sajgó lábaimat mielőbb jeges vízbe mártani.

 

A földön heverő ruháimból kisebbik fiam egyből tudta, olyan dolog történt, ami még soha.

 

’„Büszke vagyok rád!” - ölelt magához, aminek máskor annyira örültem volna, most azonban éppen elállta a jégkockák felé vezető utamat.’

 

Igyekeztem minél gyorsabban szabadulni az öleléséből, és tovább menetelni a hűtőszekrény felé: „semmi sem volt ez egy maratonhoz képest, és látod, már ennyitől is kikészültem…” Zsombor lételeme a viccelődés, de most kivételesen komoly maradt. „Majdnem ott vagy már, egyébként pedig kit érdekel a maraton, ha egyszer lefutottál 33 kilométert? Én ebben a pillanatban még hármat sem tudnék…” Minden szava jól esett, de én már csak egy jeges lábfürdőre vágytam, meg a kedvenc kanapémra.

 

Amikor az edzés okozta első trauma elmúlt, számolgatni kezdtük, mennyi ideig lehettem távol. Legnagyobb megdöbbenésemre 3 óra 45 körülire tippeltük az időmet. De hát ez óriási! Sokkal rosszabbat vártam. Ha semmi nem jön közbe, a szintidőn belül meg fogom tudni csinálni. Merthogy abban nem kételkedtem, hogy valahogy majd csak végigcsoszogom azt az átkozott 42 kilométert. De beérek-e öt órán belül?

 

’Eddig annyira lassúnak tartottam magamat, hogy többször is elképzeltem, amint a biztonsági emberek udvariasan a járdára tessékelnek, és az utcát megnyitják a forgalom előtt. Még mielőtt célba érhettem volna.’

 

Ahogyan a lábam egyre fagyosabb lett az olvadó jégkockáktól, a szívemet úgy melengette az elégedettség. Lehunytam a szemem, és már látni is véltem a maratoni befutót, a bűvös ötösön belül… Aztán érzékeny szaglásom megzavart. Rájöttem, hogy jobb lenne ruhát váltani és zuhanyozni, úgyhogy visszazuhantam a való világba. Hideg zuhany, jégkockás lábvíz, pihentetés. Ha két nap alatt rendbe jövök, és folytathatom az edzésprogramomat, van remény. Ha nem, na arra nem vagyok hajlandó gondolni.

 

Annál inkább a jutalmamra. Arra, hogy mivel jutalmazom meg magam, ha sikerült lefutnom a maratont.

 

Nem mondhatom, hogy világ életemben tetoválásról álmodoztam, mert kislány koromban ez még kifejezetten szégyen volt. De a világ nagyot változott, én pedig felnőttem, és egyre kevésbé érdekel, mit gondolnak mások. Miközben minden valamire való sztár magára varratja élete egy-egy fontos pillanatát, egyre inkább az lesz furcsa, ha valakinek nincs tetoválása.

 

Nehezen barátkoztam meg ezzel az új divattal, ám végül egyre természetesebb lett, az utóbbi években pedig valami égető vágy lett úrrá rajtam. Én is akarok egyet!

 

Na de nem lehet csak úgy, hirtelen felindulásból, valami hülyeséget örökre magunkra festetni. Szeretem az idézeteket, de szerintem nem valók emberi testre. Szerelmek vagy imádott sztárok nevei? Olyan gyorsan változnak, mint a forgószél. Vallási jelképek, virágok, állatok? Egyik sem jellemez igazán. Giccses tájképek, idegen kultúrák még idegenebb szimbólumai? Mi közöm hozzájuk?

 

Jó ideje törtem már a fejem, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Olyasmit szerettem volna, ami valóban hozzám tartozik, ami én vagyok, s mindig én leszek. Még akkor is, ha mára elfogadtam a tényt, hogy életünkben egyetlen dolog örök, a változás.

 

Persze, van, ami soha nem fog megváltozni, és ez a gyermekeim iránti szeretetem. De nem vagyok Angelina Jolie, hogy bőrömbe égessem születési helyüket. A MÁV kórház földrajzi koordinátáiban amúgy sincs semmi egzotikus. Még akkor sem, ha egy ilyen, az átlagember számára teljesen értelmezhetetlen betű- és számhalmazról senki sem mondaná meg, hogy az nem Honolulu, hanem a Podmaniczky utca.

 

De igazából nem is ezért voltam képtelen elfogadni ezt a kézenfekvő ötletet. Úgy éreztem, ellentétes lenne azzal, amit valójában szeretnék, hogy idővel önálló, szabad emberek legyenek. Egy ilyen gesztussal éppen mintha magamhoz próbálnám láncolni őket.

 

Hosszas töprengés után egyetlen dologgal tudtam volna kiegyezni, még ha éreztem is, hogy ez sem az igazi. Egy csillaggal. Vagy többel. Végül is a keresztnevem az egyetlen dolog, ami tényleg én vagyok és sokak szerint jellemez is. Nem rossz. De.

 

’Valami jobbat szerettem volna. Lehet, hogy mégis tetoválás nélkül kell leélnem az életem?’

 

Ragyogó napsütésben sétáltunk kamaszkori legjobb barátnőmmel, Krisztával, a pesti Duna-parton. Ráérősen andalogtunk a péntek déli, mérsékelt forgalomban, és élveztük, hogy szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást. Hiába jöttek mentek az évek, kettőnk között nem sok minden változott.

 

Csak a találkozásaink ritkultak, és adhoc randevúkon kényszerültünk a lehető leggyorsabban kiönteni egymásnak a szívünket. Aztán rohantunk a dolgunk után, várt minket a munka, a gyerekek, a család, a kötelesség.

 

Az idejét sem tudom, mikor tudtunk utoljára így sétálgatni, semmivel sem törődve, sehová sem sietve. Hőség volt, s ahogy Krisztán meglibbent lenge nyári ruhája, fedetlen jobb vállára tévedt a tekintetem. Fogalmam sem volt a tetoválásáról. Ő sem tudta, hogy én mennyire szeretnék egyet.

 

„Majd húsz éve, egy éjszakai műszak utáni hajnalon csinálta egy srác, és griffmadár akart lenni újkorában. Aztán szép csendben mind a ketten elsárkányosodtunk” – nevetett rám zöld macskaszemeivel.

 

Lehet, hogy sárkány lett a büszke griffmadárból, de tekintetén ez egy cseppet sem látszott. Itt volt az ideje, hogy bevalljam neki titkos vágyamat, amiről eddig senkinek sem beszéltem, hiszen magam előtt is szégyelltem primitív vágyamat.

 

 „De hát ott van rajtad! Te tényleg nem látod?” Amint Kriszta száját elhagyta a mondat, egyszeriben minden világossá vált. Pontosan tudtam, miről beszél, ki sem kellett mondania.

 

Keresünk egy megoldást, nap mint nap kerülgetjük, átlépjük, odébb rúgjuk, és nem akarjuk észre venni, hogy lábunk előtt hever.’

 

Szinte megégettem a kezemet, ahogy a medálomhoz kaptam, és a mellkasomhoz szorítottam. Hónapok óta egy rózsakvarc angyalkát hordok a nyakamban. Egy festőművész hölgy készítette. Amióta először felpróbáltam, képtelen vagyok megválni tőle.

 

Egy angyalszárny. Hogy nem jutott ez eddig az eszembe? Tökéletes. Elképzelni sem tudok jobbat.

 

De semmiképpen sem a vállamra. Magamnak akarom és nem a nagyvilágnak. Egyik ötlet szülte a másikat. Teljesen magától értetődő volt, hogy a terhességektől, hízásoktól és fogyásoktól, császármetszéstől leginkább meggyötört testrészemre kerül majd ez a vágyott tetoválás.

 

Ahelyett, hogy megpróbálnám plasztikával elfedni fájdalmas emlékeimet, inkább szembenézek velük. Mert túléltem őket, és csak erősebb lettem általuk. És ugyan mikor máskor, ha nem most? Ha lefutom a maratont, ez lesz az első dolgom!

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: