Fitnesz
Frissítve: 2016.09.25.

Maraton. Még 14 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Túléltem a főpróbát. De ez még korántsem jelentette azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.  Az igazi kérdés sokkal inkább az volt, lábra tudok-e állni harminchárom kilométer után? Féltem az előbbitől, s amikor az sikerült, még jobban féltem az utóbbitól. Pontosan ezért nem mertem sohasem edzésként lefutni a teljes távot, mert tartottam a következményeitől, vagyis attól, hogy utána apró darabjaimra hullok szét. 

Az akaraterőm ritkán hagy cserben, fizikálisan viszont kifejezetten gyengének tartom magam, úgyhogy a lábaimban sokkal kevésbé bízom.

 

Mindig a másnap a legnehezebb. De most nem így volt. Vasárnap estére ugyan menetrend szerint bedagadt a jobb lábamon az achilles-ín környéke, s azt hittem, soha többé nem fogok tudni járni sem, de hétfőn reggel viszonylag simán felkeltem. Rosszabbra számítottam.

 

Május vége óta küszködöm ezzel a sérüléssel, s egyszerűen nem értem. Miért dagad be még mindig, amikor olyan igazán nagy fájdalmakat, mint az elején, már nem okoz? Ha pedig nem fáj már annyira, miért nem gyógyul meg teljesen? Júliusban és augusztusban, Rózsa doktornőtől, az akupunktúrás orvosomtól, annyi kezelést kaptam, amennyit maximálisan be tudott ütemezni ebbe az időszakba. S hiába edzettem a végén már teljes gőzzel, minden alkalommal jobb és jobb lett. Igazából most is csak nyomásra fáj, s futásnál is csak az elején. Szerinte ez normális, mert menet közben javul a vérkeringés. De ha javul a vérkeringés, miért nem gyógyul meg? Ennél többet már képtelenség lenne futni. Feladtam, ezt én sohasem fogom megérteni. Mindenesetre, amikor tetőtől talpig összeszurkálnak, hetekig minden rendben.

 

Csak kitartson a nyári intenzív kezelés hatása október másodikáig!

 

Örültem, hogy nincs nagyobb baj, de tudtam, hogy nagyon észnél kell lennem, és egy cseppet sem erőltetni a folytatást. Két nap pihenőt terveztem, amit most könyörtelenül be is tartottam. S miközben a napi egy-egy óra bicikliről nem feledkeztem meg, de futásról szó sem lehetett.

 

Fogadalmamat csak néhány percre szegtem meg a második napon, és kizárólag a cipőcsere kedvéért.Amióta erre a maratonra készülök, tudatosabb vagyok, mint valaha. Mintha a cél, amit most olyan világosan látok, ugyanilyen határozott keretet adott volna mindennek, amit a mindennapokban csinálok.

 

Hiába jöttem már harmadszor az overijse-i műhelybe, és hiába gondoltam úgy, hogy január óta sem a lábam, sem a futóstílusom nem változott, a futószalagozást most sem úsztam meg. Rövidebb ideig ugyan, de azért most is elemezni kellett mozgásomat az aktuális, használt cipőmben.

 

Aztán az üzlet varázslója eltűnt lefüggönyözött műhelyében, és kisvártatva egy csodálatos rózsaszín-türkiz lábbelivel tért vissza. Képtelen voltam titkolni örömömet, széles mosoly kíséretében húztam a lábamra. Amikor először jártam itt, és a mostani cipőmet megláttam, éppen ellenkezőleg, a csalódottság miatt kellett érzelmeimen uralkodnom. De egy percig sem tiltakoztam a férfias, sötétlila ellen, csakis lábam egészségét tartottam szem előtt.

 

Mindegy milyen ronda, csak futni tudjak benne. Ez az új cipellő azonban szép volt, s még az előzőnél is kényelmesebb.

 

Miután elmeséltem kínlódásaimat a talpammal meg a sarkammal, cipészem a korábbinál puhább betétet tett bele, és ahol csak tudott, igazított még rajta. Természetesen, neki is megvolt a saját elképzelése a problémáim eredetéről, úgyhogy újabb és újabb változtatásokat hajtott végre egyre komfortosabbá váló lábbelimen. Mialatt titokzatos műhelyében alakítgatta cipőmet, tekintetem a számítógép képernyőjére tévedt, amelyen végtelenítve futott a rólam néhány perccel korábban készült videó. Megdöbbentett a látvány.

 

A bal lábam teljesen szabályosan, szép mozdulatokkal haladt, míg a jobb erőteljesen kifelé csámpázva tipegett, mint egy kacsa. Késég sem férhetett hozzá, hogy ez minden sérülésem eredője.

 

Két vagy három hetes lehetett nagyobbik fiam, amikor gyermekorvosunk, a sógornőm, megkérdezte, nem látok-e különbséget abban, ahogy a lábait mozgatja. Figyelni kezdtem, és én is észrevettem, hogy míg a ballal hármat rúg, a jobbal csak egyet. Ez bizony csípőficamra utaló jel.

 

Első gyerekes, friss kismamaként azt sem tudtam hová legyek aggodalmamban. Speciális otthoni tornáztatásra volt szükség, amit olyan lelkesen és komolyan csináltam, hogy mire hat hónapos korában kontrollra kellett mennünk a Heim Pál szakrendelésére, már nyoma sem volt a kezdeti problémáknak. Fellégeztünk, és én boldogan figyeltem, ahogy egészségesen és sportosan növekedett.

 

Aztán tizenkét éves kora körül megint szembesültünk a problémával. Az iskolaorvos utalta be az ortopédiára, ahol megállapították, hogy valóban van valami furcsa a mozgásában, de nem lehet, és nem is érdemes foglalkozni vele. Mindannyiunknak van valami deformitása, ami valójában teljesen normális. A jobb lába valószínűleg néhány milliméterrel rövidebb a balnál. Mára elmúlt huszonegy éves, és tavasz óta fájlalja a jobb bokáját. Ha merevítővel sportol, kicsit jobb, s igazából senki sem tudja, mi lehet az oka. Néha elmúlik, aztán visszajön, majd kezdődik elölről.

 

Ahogy üldögéltem a cipőmre várakozva, rájöttem, hogy nagy valószínűséggel ugyanazzal a problémával küzdhetünk mind a ketten, és Bálint tőlem örökölte ezt a deformitást. Ami elszomorít, hogy nála korábban és erősebben jelentkezik, mint nálam, hiszen nekem ennyi idősen kutya bajom nem volt még.

 

Most pedig betöltöttem már a 48-at, városi betonon, rendszeresen heti ötven-hatvan kilométereket futok, és még nő is vagyok. Lehet, hogy örülnöm kéne, hogy „csak” ennyi bajom van?

 

De bevallom őszintén, bármilyen fontos is nekem ez a maraton, bármennyi erőt is ad általában a futás, ha megtehetném, lábat cserélnék vele, s beáldoznám érte az egészet. A szívem szakad meg, amikor látom a fiamat, hogy nem tud edzésre menni emiatt az átkozott jobb boka miatt…

 

Mivel a cipész pontosan tudta, hogy egy maraton kapujában állok, és elmeséltem a 33 kilométeres kalandjaimat is neki, amikor elbúcsúztam a lelkemre kötötte, hogy a hátralévő időben most már ne terheljem túl magamat, és ezeket a nagy futásokat felejtsem el a nagy napig.

 

Bólogattam, bólogattam, de a kocsiban ülve kezdtem el igazán gondolkozni azon, amit mondott. Mi lehet az a nagy futás?  Logikusan ez mindenkinek mást jelent, s

 

bár elterveztem, hogy mostantól fokozatosan leállok, igazából fogalmam sem volt róla, milyen ütemben és milyen kilométerekkel tegyem ezt.

 

Na, majd szerdán, futás közben kigondolom. Aztán szerdán, futás közben nagyobb gondom is volt, mint az edzéstervemen filozofálni. Annyira rosszul ment, hogy komolyan elvesztettem minden önbizalmamat. Megértem én, hogy sok volt az a harminchárom, de mégiscsak pihentem két teljes napot, és egyébként is, hány éve futok már? Tényleg soha nem jön el az a pillanat, amikor kecses gazellaként szökellek körről körre? Hát nem, az a reklám, ez meg a valódi élet. A vasárnapi eufóriát felváltotta az elkeseredettség. S bár három kört ütemeztem be indulásként, a második után hagytam az egészet, és elindultam hazafelé. Izzadtam, szuszogtam, meg egyébként is szokatlanul meleg volt, úgyhogy elegem lett az egészből.

 

Tizenhárom kilométer egy maraton viszonylatában nem sok. Egy igen gyengécske edzésként dugom majd el valahol ebben a nagy menetelésben. De ha le akarom győzni ezt a 42 kilométert, a saját gyengeségemmel és rossz napjaimmal is szembe kell néznem. Vagy legalább is elfogadni, hogy léteznek. 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(1)
Pozitív értékelés (1) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: