Fitnesz
Frissítve: 2016.09.22.

Maraton. Még 11 nap...

Gy. Szabó Csilla blogja - Csomagot kaptam! Nagy, barna, buborékos borítékot, benne ki tudja milyen értékes kincsekkel? És nem is akárhonnan! Egyenesen Amerikából. Na, mi volt benne? 

Tapogattam, szagolgattam a kicsit viseltes, vonalkódokkal, vámnyilatkozattal és egyéb címkékkel össze-vissza ragasztgatott csomagocskát és ámuldoztam. Velem ilyen még sohasem történt. Az óceánon túlról még képeslapot sem kaptam. Pedig mennyire irigyeltem pici koromban a szomszédokat, akiknek a nagy ünnepekre rendszeresen érkeztek Amerikából a kisebb nagyobb küldemények. Egyszer szerencsére meg is sajnáltak, és én is kaptam egy rózsás füzetecskét az egyik kincses csomagból. A feladóról akkoriban csak annyit tudtam, hogy ők az Éliásék, és 56-ban az utcánkból disszidáltak.  

 

Ez a csomag azonban most nekem szólt, az én nevem díszelgett gyöngybetűkkel a címzett helyén. Úgyhogy, inkább ki sem nyitottam. Az asztal közepére tettem, és vártam, hogy elmúljon a varázslat.

 

Pontosan tudtam, mi van benne, mégis úgy terpeszkedett a pöttyös terítőn, mintha a legnagyobb titkokat hordozná magában. Eljött az este, és én még mindig nem mertem hozzányúlni. Aztán beláttam, hogy nem várhatok tovább, és leszámolva lassan félévszázados emlékeimmel, óvatosan kibontottam a borítékot. Az volt benne, amire számítottam, mégis éreztem azt a jóleső meglepetést, ami gyerekkoromban hatalmába kerített volna, ha egyszer is kaptam volna csomagot Amerikából.

 

’Egy kompressziós harisnya a jövő heti maratonihoz. És rózsaszín!

 

Bostoni barátnőm, Zsuzsa, betartotta az ígéretét. Ez persze cseppet sem lepett meg, de az igen, hogy ajándéka még időben meg is érkezett. Mivel a főpróbára amúgy is elfelejtettem felvenni azt, amit nem bízva a postások gyorsaságában, a biztonság kedvéért én magam vettem, most már nem volt más választásom, mint az amerikás zoknit használni. Persze, nem volt ez kényszer, úgyhogy a másikat egy cseppet sem sajnáltam, amikor egy fiók mélyére süllyesztettem. Majd a maraton után előveszem, ha beválik ez, vagyis a menő.

 

A vasárnap reggel mindig a futásé, ezen a beidegződésen nem szívesen változtatok. S bár egyre inkább csak az foglalkoztatott, hogyan is valósítsam meg a verseny előtti leállást, szerettem volna még egy igazán jót edzeni.  Utoljára. A speciális harisnyát is mindenképpen ki akartam próbálni, úgyhogy boldogan elfogadtam Tímea ajánlkozását, aki pár évvel ezelőtt futotta az első 42 kilométerét Budapesten, de az azt követő térdsérülése és műtéte miatt csak mostanában kezdi teljesen visszanyerni régi formáját. Számára akkora élmény volt az a maraton, hogy örömmel alkalmazkodott az én programomhoz, csakhogy beszélgethessünk erről a különleges élményről. Persze futás közben.

 

A felkészüléssel kapcsolatban nem volt miről vitáznunk, bár ő egy profi magyar futóedző tervei alapján edzett akkoriban, alapvetően mindenben egyetértettünk. De ha nem így lett volna, a saját programomon, ha akartam volna, már akkor sem lehetett változtatni. A lényeges részét ugyanis már rég magam mögött hagytam.

 

Aztán hipp-hopp a kedvenc témámhoz lyukadtunk ki, és arról faggattam, hogy

 

normálisnak tartja-e, ha egy nő ekkora távot fut?

 

Én ugyanis nem tartom annak, és ehhez a véleményemhez egyelőre ragaszkodom is. Annak ellenére, hogy a futó férfi barátaim már magát a problémát sem értik, kivetnivalót pedig végképp nem látnak benne. Tímea persze azonnal tudta, hogy miről beszélek, és ő sem gondolja másképpen, mint én. De!

 

„Majd meglátod, mit érzel a célban. Amikor a férjem karjaiba zuhantam, csak annyit tudtam mondani, hogy újra meg fogom csinálni. És igen, amint ismét a toppon leszek, megint belevágok. Csak az érzés miatt, amit egyszerűen semmi máshoz nem lehet hasonlítani.” – mondta.

 

 

Olyan átéléssel mesélte, hogy elhittem minden szavát. De nem tudott meggyőzni. Pont előző nap, a másik, szintén kiválóan futó barátnőmmel, Edittel is ugyanerről beszélgettünk egész délután. Ő sem helyesli, ha egy nő ennyit fut, különösen egy bizonyos kor és a szülések után. De amióta hatvanegynéhány éves kollégája, aki pont most készül élete 25. maratonijára, azt mondta neki, ha nagyon nem megy, legfeljebb sétál egy kicsit, komolyan elgondolkodott. Ez a pici megjegyzés feloldotta benne a gátakat, és a félelmet, úgyhogy el is kezdte keresni, hol tudná tavasszal lefutni ezt a mitikus távot. De amúgy teljesen egyetértett velem, ez tényleg nem nőnek való szórakozás.

 

Tanulság? Tudjuk, hogy fizikálisan nem nekünk való, hogy kifejezetten káros is lehet az egészségünkre, mégis belevágunk. Pedig a mindennapi életben egyikünk sem az az őrült típus. Sőt! Egy tolmács, egy kutató és egy újságíró. Munka után anyák és feleségek.

 

’Senkinek sem kell már bizonyítanunk, hogy mennyit érünk. Leginkább magunknak nem. És mégis.

 

A futáshoz onnan csenjük el az időt, ahonnan éppen tudjuk. Nem számít, ha ezért a kocsiban kell átöltözni, vagy több száz kilométert kell utazni, vagy végleg lemondani a hétvégi lustálkodásokról. Az életünk egy adott pillanatában találkoztunk egy kihívással. Egyszerűen csak nem fordítottunk hátat neki, és nem futamodtunk meg. Mert ilyet máskor sem csinálunk.

 

Viszont a kompressziós harisnyám egy álom.

 

Tímeával 17,5 kilométert futottunk, egy részét erdőben, ahol véletlenül még a járt útról is letértünk. Amikor elmerültünk a csalánosban, akkor vettem csak igazán hasznát a rózsaszín térdzokninak. Erős, mégis rugalmas anyagának köszönhetően, megvédett minden csípéstől. De ez csak hab a tortán. Ami ennél sokkal fontosabb, vasárnap este alig éreztem fáradtságot vagy fájdalmat a lábaimban, pedig még ezen a héten is begyűjtöttem körülbelül negyvenhat kilométert. Persze, az azt megelőző hetvenegyhez képest már kicsit visszafogtam magam, de azért egy alapos fáradtságérzés mindenképpen indokolt lett volna. Lehet, hogy most már le sem veszem azt a zoknit a maratonig?

 

Az elmúlt hónapokban nagyon sok tanácsot kaptam. Mivel az én fejemben pontosan meg volt mit is akarok csinálni, azokat, amelyek beilleszkedtek ebbe a gondolatmenetbe, örömmel megfogadtam, az általam rossznak ítéltekről pedig tudomást sem vettem. Most viszont olyan szakaszhoz érkeztem, amelyben nagyot lehet hibázni, és még tapasztalatom sincs benne. Bevallom, hogy elbizonytalanodtam. Leginkább abban, hogy kinek a tanácsait fogadjam meg, mert ötletekben még most sem volt hiány. A gyerekeim egyik edzője, aki civilben tornatanár és maga is futott egy maratont, aggódva jegyezte meg, hogy most már jobb lenne teljesen leállni és maximum kétnaponta egy icike-picikét futni, ha egyáltalán. Tímea viszont, akit valamilyen rejtélyes oknál fogva a leginkább megbízható, vagy inkább a legszimpatikusabb forrásnak éreztem, saját példája alapján azt javasolta, hogy folytassam a mindennapos edzéseket, csak éppen sokkal kisebb adagokkal. Ezen a héten maximum 10, a jövő héten pedig maximum 5 kilométerekkel. De leállni semmiképpen se álljak le teljesen az utolsó napok előtt.

 

Talán rosszul teszem, de mindig a szívemre hallgatok. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a bennem kavargó érzések megvívjanak egymással. Leállni teljesen, nem állni le, picit futni, többet futni, biciklizni, abbahagyni. Aztán szép lassan letisztult a kép.

 

’Nem állok le teljesen, de mostantól tényleg drasztikusan csökkentem az adagokat.

 

Eddig annyira nehéz volt minden újrakezdés, hogy nem akarok ezzel a fájdalmas élménnyel pont ott, abban a fontos pillanatban újra megküzdeni. Hinni pedig csak az elvégzett munkában hiszek. Döntöttem. Végül is ez az én utam, az én programom, az én választásom. Az én maratonom.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: