Fitnesz
Frissítve: 2016.10.04.

Maraton. Avagy egy történet vége...

Gy. Szabó Csilla blogja - Először azt hittem, túl korán érkeztem. De nem. Pontos voltam, mint mindig. A brüsszeli Cinquantenaire parkban fél órával a maraton indítása előtt, csak lézengtek az emberek. Üresen kongtak az indító bokszok, és a borús ég a maga végtelen szürkeségével csak fokozta a nyomott hangulatot. Futóünnepre, hatalmas nyüzsgésre számítottam. Az első 20 kilométeremet megelőzően majdnem lemaradtam a versenyről, olyan hosszú sort kellett végig várnom a toalettek előtt. Most pedig még kétezren sem voltunk. Ennyire félelmetes lenne az a 42 kilométer?

Jól esett a csönd és a nyugalom. Hiába álltam életem legnagyobb próbája előtt, kicsit engem is eltompított a hangulat, és eszembe sem jutott idegeskedni. Ötödször vágtam neki a park nyugati kapuján át a belga főváros jól ismert utcáinak, de most annyira más volt minden. Nemcsak azért, mert kevesen voltunk, és igen korai az idő, de maguk a futók is másképp viselkedtek. Senki sem tolakodott, senki sem előzgette a másikat. De hát akkora táv állt előttünk, hogy értelmetlen lett volna bárminemű kapkodás. Egy óceán méltóságteljes nyugalmával hömpölyögtünk előre az utcákon. Az a kevés néző, aki kijött az út szélére sem zajongott feleslegesen, jól nevelten csak néha-néha tapsolt egy cseppet.

 

A maratont megelőző héten annyira visszafogtam magam, hogy ilyen keveset szinte még nem is futottam. A verseny előtti reggelen sem történt semmi, ami megzavart volna, egyedül az időjárás ígérkezett rossznak. Nagy esőre volt kilátás, úgyhogy végül a szakadt futódzsekimet vittem magammal pulóver helyett. Nem örültem az előrejelzésnek, de ha rajtam múlt volna, én is inkább ezt választom, mint a meleget.

 

Tökéletesen éreztem magam, és egyetlen pillanatra sem felejtettem el, hogy nem szabad gyorsan kezdeni. Nagyon hosszú a táv, itt bölcsességre van szükség - és kitartásra.

 

Ahogy körülnéztem, láttam, a többiek is így gondolják. Igaz, itt a hátsó szakaszban vélhetően mind ugyanazt a célt tűztük ki magunk elé. Befejezni a versenyt és kész. Hogy milyen idővel, az már részletkérdés. Mondjuk öt órán belül.

 

A saját nyugodt tempómban indultam. Ez kifejezetten megnyugtatott. Egy félmaratonnál már itt loholni kell, később nem lehet behozni az elején elpocsékolt perceket. Hűvös volt, lógott az eső lába, de pont így volt jó. Csak a feltámadó szélrohamok nem hiányoztak. Ahogy kiértünk egy-egy nyílt útszakaszra, arcunkba vágott a hideg. Szólt a zene, lelkesen dudorásztam, és szinte észre sem vettem, hogy már el is hagytuk az első öt kilométert. Szórványosan futottunk, többnyire teljesen egyedül haladtam előre. Aztán, ahogy páran megelőztek, mégiscsak egyre gyorsabb és gyorsabb ritmust vettem fel.

 

Egyszer csak a 4 óra 30 perces zászló csapatában találtam magam. Egy kilométeren át velük folytattam, aztán pontosan a 10-nél úgy döntöttem, inkább maradok a saját tempómnál és nem tapadok rájuk. Nem voltak sokkal gyorsabbak nálam, de mégis éreztem egy kis különbséget, és hagytam őket elmenni. Legfeljebb nem lesz meg az álomidő, viszont több esélyem marad arra, hogy tényleg be is fejezzem a versenyt.

 

Teltek a percek, fogytak a méterek. Már a 14.-nél jártam, de nem jött a krízis. Pedig korábban mindig itt szenvedtem a legjobban. Most semmilyen különösebb fájdalmat sem éreztem. Élveztem minden pillanatot, és még mindig nem esett.

 

 A 17.-nél végre elhagytuk a megszokott félmaratonos utat, és elfordultunk jobbra, a tervuren-i kastély felé. Csöpögni kezdett az eső, de nem annyira, hogy érdemes lett volna a derekamról levennem a dzsekimet. Ekkor szirénázó rendőrmotorok bukkantak fel velünk szemben, a bójákkal elválasztott úttest másik oldalán. A későbbi győztes, kenyai futó érkezett friss léptekkel. Pont kétszer annyit tett meg ekkor, mint mi, a kis amatőrök. Nem voltunk még annyira fáradtak, hogy ne tudtuk volna tapssal köszönteni.

 

De ezzel véget is ért minden ünneplés. Néhány lépés múlva szembe találtam magam egy hatalmas emelkedővel. Nem akartam hinni a szememnek. Még szerencse, hogy a verseny előtt nem jöttem el terepszemlére. Ha ezt láttam volna, talán azonnal feladom a maratoni álmaimat. De most már nem volt visszaút. Úgyhogy nekiveselkedtem. Előredőltem, és nem figyeltem, csak a lépésekre. Egy, kettő, három…harminc…ötven. A jobb achillesz ínam azonnal jelezte, ezt nem kéne nagyon erőltetni! Aztán beletörődtem a fájdalomba. Hát van szívük ezeknek a rendezőknek? Ilyen emelkedőt! Nem elég, hogy meredek, még hosszú is. S miközben az embertelenség fokozatain agyalok, rájövök, hogy valahol itt, a 20. kilométernél kezdődött meg számomra a MARATON.

 

 

21. km. Meglátom a féltávot jelző táblát. Lelkileg nagy könnyebbség, hogy innen már visszafelé kell számolnom. Borzasztóan elfáradtam, úgyhogy előveszem az első zöld kis tubusomat, kiérdemeltem. Nemsokára kijutunk az erdős részről, elérjük a külső ringet, onnan pedig csak pár lépés a tervuren-i kastély.

 

24. km. Elszámoltam magam. Mintha időtlen idők óta jönnénk már, és még mindig távolodunk a várostól. Bele sem merek gondolni, hogy visszafelé ugyanilyen hosszú lesz az út. Miért is gondoltam, hogy ez csak egy apró kitérő a félmaratonhoz képest?

 

25. km. Újabb kanyarok, erdőbe be, macskakövön le, valahol most már tényleg vissza kéne fordulnunk a város felé, mert a jobb lábamat egyszerűen nem érzem. Nem tudom, hogy ez most a fájdalom, vagy már azon is túl vagyok, és csak a zsibbadás szaggatja.  Pár lépés, és végre irány a város.

 

28. km. A tervuren-i széles sugárúton mellém csapódik egy hozzám hasonlóan „túlkoros”, alacsony, szőke hölgy. Rémlik, hogy eddig is többször felbukkant már mellettem, de nem figyeltem rá. Nem szólunk egymáshoz, mégis valami titokzatos módon felvesszük egymás ritmusát. Szerintem sokkal jobb nálam, de azért megpróbálok egy ideig vele haladni.

 

30. km. Most már a tökéletes bal lábam is fáj. Kimondhatatlanul szenvedek. Mit csináljak? Tartsam a lépést ismeretlen bajtársammal, vagy inkább hagyjam elmenni?

 

32. km. Szerintem hagynom kéne elmenni, mert ebben a tempóban nem bírok ki még tíz kilométert. De olyan ciki, most tényleg mondjam neki, hogy menj csak, én inkább feladom. Na, jó, még pár kilométeren próbálom vele tartani a lépést. Aztán meglátjuk. Nem haltam meg teljesen.

 

34. km. Még nyolc kilométer. De jó, hogy nem engedtem elmenni. Megőrülnék, ha most egyedül kéne futnom. Még akkor is, ha nem szólunk egymáshoz, és fogalmam sincs róla, ki ő, valahogy húz magával. Később még bármikor lassíthatok.

 

36. km. És megint az átkozott tervueren-i emelkedő. Neki indulunk, de Sonia – meglestem rajtszámán a nevét - egyre inkább lemarad. Lassítok én is, aztán mégis inkább folytatom a saját tempómban. Lehajtom a fejem, megpróbálok minél kisebbre összekuporodni, szinte vízszintesen haladok előre. Spórolok a légellenálláson. Soniának is próbálom jelezni, álljon mögém, ha nem bírja, nem tudom megértett-e. Annyira fáj minden porcikám, hogy képtelen vagyok normálisan kommunikálni. De nem állok meg. Szinte mindenki sétál felfelé, és szinte mindannyian férfiak. Persze az én produkcióm sem igazi futás már, de olyan gyorsan teszem a lábaimat egymás után, amennyire csak tudom. Elveszítettem Soniát. De ha most megállok, nem tudom folytatni. Sajnálom. Egy-kettő, egy-kettő, próbálom diktálni a tempót magamnak, és összeszorítom a fogaimat. Fel kell jutni valahogy a tetejére. Utána már biztosan könnyebb lesz.

 

36. km. Fenn vagyok a tetőn. Sonia is megvan. Beleállunk ugyanabba a ritmusba, amit eddig diktáltunk. Először nézek az arcába. Egy félénk mosollyal próbálom a tudtára adni, örülök, hogy itt van, hogy nem maradtam egyedül. És egy kicsit szégyellem is magam, amiért a domboldalban magára hagytam. Nem voltam korrekt. Közben leelőznek a barátai, kérdezik, minden rendben? Bólogatunk, pedig tudom, hogy nálam aztán semmi sincs rendben.

 

37. km. Áthaladunk a rajtvonalon. Lejtőn lefelé megyünk, kicsit megkönnyebbülök, most már nem lehet sok hátra. Csak meglesz már ez az átkozott maraton, ha már idáig elszenvedtem magam.

 

39. km. Nem, nem lesz meg. Nem bírom tovább. Fogalmam sincs, mi történik velem, de ez most tényleg a vég. Szédülök. Mintha egy körhintán ülnék, úgy forog velem a világ. Lehetetlen így futni. Még néhány lépés és meghalok.

 

40. km. Sírni szeretnék. Nem fáj már semmim, nem vagyok szomorú, senki sem bántott, mégis sírnom kell. A torkom fojtogatja valami. Nyelek, ahogy bírok, próbálok ellenállni, de minden erőfeszítésem dacára valami legördül az arcomon. Szerintem egy könnycsepp… vagy kettő. Ugye nincs több emelkedő, ugye ez az utolsó?

 

40,5. km. A sarki épületen rápillantok egy órára. Még nincs fél kettő. Az nem lehet, benne leszek a négy óra harmincas álomidőben?

 

41. km. Fülemben bömböl a zene, mégis hallom, ahogyan a levegőt veszem. A tüdőm úgy sípol, mint egy hajókürt. Szörnyű lehet mellettem futni. Szegények. És én is szegény. Aztán történik valami, amire egy cseppet sem számítottam. Nem hiszek a szememnek. A védőkorlátok mögött a két fiam fényképez, videózik és ujjong. Hogy kerültek ide? Kirobban a nevetés belőlem! Most már érzem, hogy menni fog.

 

41,5. km. Ha kell, innen négykézláb is bemászok. És majdnem. Egy eszetlen rendező épp előttem megy át az egyik oldalról a másikra. A Grand Place kellős közepén, amely a helyiek szerint a világ legszebb főtere. De én csak azokat a nyamvadt macskaköveket látom. Hogy mit szeretnek ezen annyira a belgák, hogy mindenhová ilyet tesznek? Lépni is lehetetlenség rajtuk, futni meg… Még egy kanyar balra, aztán meredeken jobbra, a síkos út közepén egyensúlyozok. Vajon hány méter lehet még?

 

42. km Ez az utolsó tábla. Amint meglátom, kitépem a fülhallgatóimat. A célegyenesbe fordulunk, és megragadom a mellettem ziháló Sonia kezét. Ösztönösen cselekszem, az együtt végig szenvedett kilométerek összekovácsoltak minket. Rákapcsolunk. Négy órával ezelőtt még azt sem tudtuk, hogy a másik létezik. Mégis egyszerre lépünk, egyszerre vesszük a levegőt, és egyszerre dobbantunk a célegyenesen. Aztán vége! Egymás nyakába borulunk.

 

Hihetetlenül boldog vagyok. Sikerült, itt vagyok, lefutottam. És micsoda ritmusban!

 

Még Sonia kezét is elfelejtettem elengedni, annyira elragadtak az érzelmeim. Néhány perccel ezelőtt még sírni akartam, most pedig nevetve köszönöm meg, hogy segített. Nem tudom beértem volna-e nélküle? Legnagyobb megdöbbenésemre ő is pont ugyanezt dadogja, s nekem köszöni a segítséget. Az nem lehet! Én végig meg voltam győződve róla, hogy ő húz engem. Most pedig kiderül, hogy én húztam őt? Próbálnánk eldönteni, hogy akkor ki segített kinek, amikor egy ismeretlen férfi áll meg mellettünk, és köszöni a segítséget. Mintha kísértetet látnák, úgy bámulunk rá újdonsült társnőmmel. Ugyan mit köszön? És miért pont nekünk? „ Ez volt életem első maratonja, és végig Önöket követtem, úgyhogy kimondhatatlanul hálás vagyok a segítségükért. Maguk nélkül…”

 

 

Úgy érzem magam, mintha megbolondultam volna. Egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást. Kitámolygok a védőkorlátokon kívülre, és a gyerekeim karjaiba omlok. Úgy fájnak a lábaim, hogy egyszerűen nem tudok segítség nélkül járni. Teljesen érthetetlen számomra, hogy két perce még sprinteltem, most pedig támogatniuk kell minden lépésnél. De én csak nevetek. Mindenen. Azon is, hogy zsúfolt a villamos, azon is, hogy közben már zuhog az eső.

 

Lehet, hogy ez a maraton örökre elvette az eszemet?

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: