Fitnesz
Frissítve: 2016.08.17.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 9.

Gy. Szabó Csilla blogja - A számtalan érdeklődésen felbuzdulva elhatároztam, hogy a nyári szünetben összehozok egy futócsapatot Csepelen. Nem mintha unatkoznék egyedül, vagy félnék a szatíroktól. Zsombor fiamtól már úgyis megtudhattuk, hogy utóbbiak a nálam jóval fiatalabbakat kedvelik, semmit sem kockáztatok tehát magányos edzéseimmel. 

Az igazi motivációm az volt, hogy szerettem volna másokkal is megosztani az örömöt, amit a futástól kaptam, és most már több mint három éve folyamatosan kapok. Félretéve a versenyeket, az eredményeket, egyszerűen csak együtt lenni, és a futás apropóján közösséget alkotni. S bár tudom, hogy sokaknak már az is bőven elegendő, ha minderről olvasnak, azért az mégsem az igazi.

 

Nekem legalábbis nem. Én akkor vagyok elégedett, amikor barátaim azért hívnak, mert öt, tíz, vagy éppen húsz év tétlenség után végre ők is megmozdultak.

 

Mert én már pontosan tudom, hogy mi követi az első lépéseket. Több tíz- vagy százezer újabb… és egy gyökereiben felforgatott élet.

 

A gyakorlatban aztán a vártnál kisebb sikerrel jártam. A virtuális világ néha annyira messze esik a valóságtól. Egy egyszeri facebookos kiírásnál komolyabb erőfeszítést kell tenni azért, hogy egy bizonyos helyre és időre, ennyire különböző embereket tudjak összeverbuválni.

 

Pedig normális körülmények között nagy szervező vagyok. Legyen szó általános iskolás barátnőkről, vagy egykori kosaras társakról, ha a találkozót én tervelem ki, abból biztosan lesz valami.  Most azonban a meghívás mégiscsak futásra szólt, és nem egy hűsítő koktélra. Ráadásul a nyári szünet kellős közepén. Persze, ha valaki nem akar mozdulni, az mindig talál kifogást: a tél hideg, az ősz nedves, a tavasz pedig szeszélyes. A nyárról már nem is beszélve, hiszen ilyenkor mindenki nyaral. Rajtam kívül… De most éppen ez sem volt teljesen igaz, merthogy júliusban szokatlanul engedékeny lettem önmagammal szemben. Majd háromhétnyi lazsálást engedélyeztem, még ha teljes leállásról ezúttal sem lehetett szó, csak egy amolyan futok, amikor éppen ráérek programról, és persze szigorúan a maratoni felkészülés jegyében.

 

Merthogy augusztus elsejétől úgyis új időszámítás kezdődik számomra. Egy vastag piros filctollal hatalmas nullás kilométerkövet rajzoltam a képzeletbeli nyolcadik hónap első napjára.

 

A csapatépítési ötlet amúgy tökéletesen illeszkedett ebbe a könnyített tervbe. Nyár elejétől egyre fásultabbnak éreztem magam, s lelkesedésem meg sem közelítette a szokásost. S bár nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna az októberi nagy erőpróbámra, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Nem feldobódtam a kihívástól, hanem egy furcsa bénultság vett erőt rajtam. Tudtam, hogy nem kezdhetem túl korán a felkészülést, hiszen akkor menthetetlenül már ideje-korán széthajtom magam. Arról nem is beszélve, hogy még fel sem épültem a tavaszi sérüléseimből. Pedig, ha aggódom valami miatt, az pontosan ez. Hogy lábaim cserben hagynak majd a nagy pillanatban.

 

Az soha fel nem merült bennem, hogy esetleg mentálisan is megtörhetnék. Az akaratomra eddig mindig, minden helyzetben számíthattam. De ezek a lábfájások olyan alattomosak. Nem sikerült igazán kiismerni őket, hiába lazítottam a korábban megterhelő és feszes programomon, a vártnál jóval lassabban javultak. Ezzel a kis júliusi pihenővel megtettem a számomra még elfogadható, lehető legnagyobb engedményt. Ha visszatérnek később a fájdalmak, hát visszatérnek. Képtelen vagyok ennél többet lazítani.

 

Mégis egy légüres térben lebegve éreztem magam, mert egyrészről szorított az edzéskényszer, másrészről pedig egyáltalán nem volt kedvem edzeni.

 

Az első futótársammal aztán lapot húztam tizenkilencre, hiszen egy nálam is aktívabb, igazi örökmozgót sikerült megnyernem. Nomen est omen, egy Csilla hogyan is lehetne másmilyen? Több mint harminc éve ismerjük egymást, egy csapatban játszottunk, s bár ugyanazt a keresztnevet viseljük, soha a hasonlóság legkisebb jelét sem fedeztem fel magunkon. Aztán ugyanabban az évben lettünk anyák, s amikor fiaink járni kezdtek egy időre ismét egymás mellé sodort minket az élet. Majd amilyen hirtelen egymásra találtunk, olyan hirtelen jött az én brüsszeli távozásom, és tőle is, mint mindenki mástól, fényévekre kerültem. De szerencsére nem örökre, mert akik tényleg hozzánk tartoznak, azoktól a sors sohasem választ el végleg.  

 

Szinte percek alatt leszerveztük a közös futást, és két nappal később, egy késő délutáni, kora esti, kifejezetten meleg napon már mentünk is. Meséltünk és nevettünk, meséltünk és szomorkodtunk, újra meséltünk s el-el merengtünk. Észre sem vettük, hogy közben szedjük a lábainkat, a tempóról már nem is beszélve. Pillanatok alatt a parti sétányra értünk, miközben az elmúlt huszonvalahány év legfontosabb magánéleti eseményeit vettük sorra.

 

Csücsök mindig is határozott lány volt. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott róla. Aztán a kirobbanó nevetése. Végtelen kedvességét és vidámságát, egy céltudatos, határozott egyéniség fogta keretbe. Most, ebben az éppen lazítós és magamat gyógyítgató állapotomban saját bőrömön érezhettem, semmit sem vesztett ebből az állhatatosságából. Ahogy haladtunk örömeink és bánataink, jó és rossz döntéseink számbavételével, úgy lett egyre világosabb, hogy nemcsak az életben jár úgy jó tíz évvel előttem, de a futásban is nagyobb iramot diktál. Talán, ha nem kérdezgeti olyan lelkiismeretesen, bírom-e még, fel sem merül bennem, hogy megálljunk. De annyira kedves volt és figyelmes, hogy végül a normális távom háromnegyedénél beadtam a derekam.

 

Meleg is volt, a lábam sem volt a legjobb, és annyira a hallottak hatása alá kerültem, hogy szégyenkezve ugyan, de a sétát választottam. Pedig nem emlékszem rá, hogy valaha is megálltam volna futás közben.

 

Amikor februárban a sérüléseim kezdődtek, sírva vánszorogtam hazáig, amikor pedig eltévedtem, inkább három órán keresztül bolyongtam az erdőben a hazafelé vezető utat keresve, de fel nem merült bennem, hogy feladjam.  Talán azért, mert akkor mindig esett, vagy jó hideg volt? Nem tudom, a perzselő, délutáni nap mindenesetre most erősebbnek bizonyult nálam. Teljesen kitikkadva álltunk meg egy utcai kútnál, hogy igyunk egy-egy kortyot, s felforrósodott fejünket kicsit lehűtsük.

 

Ezek a múltból itt ragadt, csúnya, kékre festett csapok már gyerekkoromban is a csepeli utcákon díszelegtek. Soha nem mertem inni belőlük, mert azt hittem, hogy a nehezen kipumpálható víztől majd valami rémséges betegséget fogok kapni. Hányás, hasmenés, kiütés és még ki tudja, mi más lehet egy ilyen felelőtlen kaland következménye? Családom mindig is nagymester volt az efféle elrettentésben. Én pedig kiváló alany. És egyébként sem illendő, csak úgy lopni a vizet. Különösen nem a másét. Még a közösből sem. Amikor most a robosztus kúthoz léptünk, egy pillanatra még átfutottak rajtam régi félelmeim. A hirtelen halálon kívül, minden más lehetőség felrémlett egy pillanatra. De Csillán nyoma sem volt megilletődöttségnek vagy aggodalomnak. Olyan jóízűt kortyolt a csobogó, kristálytiszta vízből, hogy engem is magával ragadott a szomjúság elemi ösztöne. Bármilyen csúnya véget vállaltam volna egyetlen cseppért.

 

Idilli oázissá változott a Határ utcai otromba csap körül minden, s már nem is éreztem kudarcnak, hogy beszélgetésbe és sétálásba fulladt az aznapi edzésem. 

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(1)
Pozitív értékelés (1) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: