Fitnesz
Frissítve: 2016.08.11.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 8.

Gy. Szabó Csilla blogja - Az út hazafelé, semmilyen más kalandhoz sem hasonlítható.  A fizika törvényeinek fittyet hányva gyorsulnak a percek és rövidülnek a kilométerek, ahogy a Brüsszel-Frankfurt-Regensburg-Passau tengelyen haladunk Budapest felé. Nem futva. Autóval…

Ausztriába érve már úgy érezzük, nem is egy szokványos személygépkocsiban, de egy szupervonaton ülve siklunk a magyar főváros felé. Aztán a pillanat, amikor meglátjuk Bécset a lábaink előtt, mintha már otthon is lennénk. Különösen igaz ez azóta, hogy a határnál is csak lassítani kell, és legfeljebb venni egy autópálya matricát.

 

Fájdalmas emlékként rémlik fel ilyenkor egy 1999-es, augusztus végi nap, amikor egy kétségbeesetten ordító, pontosan 6 hetes újszülöttel a hátsó ülésen majd egy órát kellett várakoznunk az osztrák-magyar határon, hogy bebocsájtást nyerjünk Európába. Azt hittem szívem szakad meg érte, és a sorban lassan araszolva átkoztam a hőséget, az autópályát és minden létező, számomra teljesen értelmetlennek tűnő határellenőrzést. Mire utóbbinak végre végleg búcsút inthettünk, kisbabákra ugyan már nem kellett tekintettel lennünk, az egyórás nyereség azonban még így is minden alkalommal nagyon jól jött.

 

Az elmúlt tizenkilenc évben sok minden történt velem, csak éppen egyetlen nappal sem lettem fiatalabb. A megszokás számlájára sem írhatom, hogy az utóbbi három évben összehasonlíthatatlanul könnyebben bírom a Brüsszel-Budapest próbát, hiszen a korábbi tendencia éppen ellentétes volt a mostanival. A negyedik x-be lépve évről-évre nehezebbnek és elviselhetetlenebbnek éreztem a távolságot.

 

1000 kilométerig még csak-csak bírtam valahogy, de ennél a pontnál egyszeriben elfogyott a türelmem, és irigykedtem mindenkire,

 

akinek ezen a bűvös határon belül volt az úti célja. Ahogy a futóversenyeken meg kell birkózni a lassan múló percek monotóniájával, igazából itt is ez volt a legnagyobb feladat.

 

Most viszont az edzéseknek köszönhető állóképességet megfűszereztük a zene lendítő erejével, és szinte repültünk. És nem is akárhogyan, hiszen Zsombor már hetekkel korábban gondosan összeállította a lejátszási listáit. Magyar kedvencek, nemzetközi sztárok, és az ő kis féltett elektronikus zenéi alkották a több mint tízórányi blokkot. Nem mondom, hogy nem voltam fáradt a megérkezés pillanatában, pontosan tizennégy órás vezetés után, de nem is estem úgy össze, mint korábban. Olyan leszek lassan, mint Móricka, mindenről AZ jut az eszembe. Pontosabban, minden az életemben bekövetkezett pozitív változást a futással magyarázok.

 

Az utóbbi időben jócskán kaptam a poénos megjegyzésekből is. De odáig még én sem jutottam el, hogy ezekre visszavágva, gyalogosan vágjak neki.

 

Egy maratonnál messzebbre, még gondolatban sem merészkednék.

 

Pedig szívből csodálom az Ironmaneket és a Vaslédiket. Mi több, határozottan inspirálnak. Korábbi edzőm, Benoit, aki megfertőzött a versenyek szeretetével, épp egy hónap múlva vág neki egy 163 kilométeres ultrának, hegyen fel és hegyen le, és nem kétlem hogy be is fejezi. De hozzá hasonló megszállottal még sohasem találkoztam szemtől szembe. Jókat futottunk együtt, sokat segített határaim megismerésében, de nem tartozunk ugyanabba a kategóriába. Ráadásul

 

ebben a pillanatban nekem még ez az októberi maraton is annyira távolinak tűnik, mintha csak egy álom lenne.

 

Nyaranta, Magyarországon, eddig esténként futottam. Mivel korábban sötétedik, mint Nyugatabbra, öt-hat óra előtt pedig a meleg miatt eszembe nem jutna a testmozgás, valójában nagyon keskeny az az idősáv, amely az edzésre megmarad. Idén, a céltudatosság jegyében, ezen is változtatni akartam és megpróbáltam a reggeleket célba venni. A koránkelést nemcsak hogy megszoktam, de meg is szerettem az utóbbi hónapokban, s ráadásként így még az estéim is szabadok maradnak. Amúgy

 

nem vagyok nagy híve a kései sportolásnak, annyira felpörget, hogy képtelen vagyok aludni utána.

 

Fizikálisan persze elfáradok, de az agyam úgy zakatol, hogy nincs az a meseszerű történet, amellyel álomba tudnám ringatni magam egy kiadós edzés után. A sört pedig nem nekem találták ki.

 

 

A legelső reggeli túrámat korántsem kezdtem olyan korán, mint terveztem. Az előző napi, fél-Európán átvezető utazás miatt nem tudtam szokásomhoz híven, 6 órakor kiugrani az ágyból. Az én szerencsémre és a többiek balszerencséjére, hoztuk magunkkal a hideg frontot, úgyhogy nem volt következménye a lustaságomnak. Hiába múlt már el 9 is, nem kellett a nagy meleggel megküzdenem. Ahogy Brüsszelben, úgy Csepelen sem szeretek az útvonalamon változtatni.

 

Idén is a Szebeni utcán indultam el egészen a Duna-partig, ott pedig az új sétányon a régi horgásztanyát vettem célba.

 

A kocsiban töltött teljes nap után, hihetetlenül jó érzés volt végre kitörni a szabadba. A lokálpatrióta nem titkolt büszkeségével nézelődtem jobbra-balra, gyönyörködtem az elmúlt egy esztendő alatt felépült új házakban. Jó mélyre szívtam a ma már egyáltalán nem füstös csepeli levegőt, s mire a Duna-partjára értem, túl is voltam a bemelegítés gyötrelmein. A sétány már tavaly is fel volt újítva, viszont így reggel tájban, egészen más volt a hangulata. Csend volt és nyugalom. Béke honolt akármerre is tekintettem.

 

A komphoz érve aztán teljesen elérzékenyültem. Gyerekkoromban soha sem voltak errefelé hattyúk, most viszont csapatostul lepték el a kis-Dunát. Kecsesen siklottak a nádas mentén, a vízen, s úgy éreztem magam, mintha egy tündérmesébe pottyantam volna. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy megálljak. De aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Néhány kecses hattyúnál több kell azért ahhoz, hogy én akár csak egy pillanatra is megszakítsam az edzésemet.

 

Zsombor egyetlen egyszer kísért el tavaly, de annyira feldühítették a kertvárosi kerítések mögül vadul csaholó kutyák, hogy soha többé nem volt hajlandó futni velem. Próbáltam kihasználni az őt is hatalmába kerítő Pokémon-lázt, de hajthatatlan maradt. Ígérhettem én neki egyenesen Pikacsút, nem tudtam meggyőzni. Majd pont a kompnál, vagy a kajak-kenu telepnél csaphat le az egyik legritkább figurára? Ugyan már.

 

Pedig most, hogy karnyújtásnyira kerültünk egy korszak végétől, egyszeriben annyira szerettem volna ezeket a perceket is megosztani vele. A kedvéért még ezekről a magányos pillanataimról is boldogan lemondtam volna. Még akkor is, ha eleinte igazából emiatt ragaszkodtam annyira a futáshoz. Jövőre nagykorú lesz, s ezer fontosabb dolga lesz annál, semmint hogy velem szaladgáljon.

 

Nem nagy örömmel, de elfogadtam a kutyás kifogását. Pedig, amikor egyedül vagyok, velem csak elvétve acsarkodnak a házőrzők.  A kerítések biztonságos védelmében amúgy sem félek attól, hogy utánam vetnék magukat. A brüsszeli parkokban sétáltatott kutyáktól sokkal jobban tartok, mióta egyszer-kétszer pórul jártam velük.

 

Még szerencse, hogy a hűvös idő miatt idén tavasszal mindig vastag nadrágban futottam, amely felfogta a lábamhoz kapó aprócska ebek fogait.

 

Vajon van-e védőszentje a futóknak?

 

Ha van, márpedig miért ne érdemelnénk meg hogy legyen, rám biztosan nagyon figyel. Hogyan is úszhattam volna meg különben jelentéktelen karcolásokkal ezeket a kutyás kalandokat?

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: