Fitnesz
Frissítve: 2016.08.03.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 7.

Gy. Szabó Csilla blogja - Első maratonra Brüsszelt kiszemelni, nem túl bölcs döntés. Nemcsak azt a bizonyos 42 kilométert kell legyűrni, de a jelentős szintkülönbségekkel is meg kell birkózni.

 

Futó barátaim közül ezért is kérdezték többen, miért nem próbálok meg inkább egy barátságosabb terepet. Mondjuk a budapestit. Vagy az amszterdamit, amelyre tavaly, önbizalom hiányában, kis futócsapatom biztatása, majd kitartó nógatása ellenére sem mertem benevezni.

 

Akik a belga főváros dombjain egyszer is végigcsinálták ezt a távot, nem győztek az emelkedők keménységére panaszkodni. Én pedig minduntalan össze is rezzenek, amikor egy elrettentő élménybeszámolót hallok. Gondolatban végig zongorázom a lehetőségeimet, és rendre ugyanarra a végkövetkeztetésre jutok. Szeretnék hallgatni a tanácsokra, a lehető legbölcsebb döntést meghozni, de családi és anyagi kötöttségeim miatt nem válogathatok a helyszínek között. A sors rendelte így, hogy nekem itt és most kell ezt lefutnom.

 

Még ha fizikálisan jobb formában is voltam egy évvel korábban, hiszem, hogy nem volt ez elfecsérelt idő, s fejben csak most értem meg annyira, hogy szembenézzek a kihívással. A magánéletemben korábban tíz év alatt sem éltem meg annyi változást és sorsfordító döntést mint most, néhány hónap alatt.

 

Mint egy szivacs, szívtam magamba a tapasztalatokat, rosszat és jót egyaránt, s próbáltam helytállni ezekben a személyes viharokban. És közben csak futottam, futottam, sérülésekkel a lábamban, a combomban és még nem is tudom, hol máshol. A lelki problémáim annyira megviseltek, hogy a fizikai fájdalmakra végül már nem is figyeltem, s azt sem vettem észre, hogy közben akarva akaratlanul erősítettem szellememet és kitartásomat.

 

Kegyetlenül hideg és esős volt az idei tavasz, így amikor az egyik délután végre hétágra sütött a nap, és a hőmérő higanyszála váratlanul a magasba szökött, gondolkodás nélkül beáldoztam a pihenőnapomat. Magyarországon már hetek óta kánikula volt, s bár a hőség ebben az esetben itt csak 28 fokot jelentett, annyira lázba hozott, hogy nem volt erő,  amely a lakásban tarhatott volna.

 

Született napimádó vagyok, de amióta Brüsszelben lakom, az éltető sugarak hiányában képtelen vagyok normálisan lebarnulni. Amikor júliusban végre hazaérek, mindig szégyenkezve tapasztalom, hogy a család legfehérebb tagja vagyok. Még a 95 éves nagypapámnak is jobb színe van, mint nekem, hiába kerüli a tűző napot, ahogy csak tudja. Neki otthon még árnyékban is sikerül az, amire itt egész nap a szabadban csatangolva sem lennék képes.

 

Persze amióta rendszeresen futok, ezen a téren is javult valamelyest a helyzetem. De ez kizárólag az arcomra és a karomra vonatkozik, bizonyára nagy riadalmat keltenék a környéken, ha bikiniben kezdeném róni az utcákat.

 

Annyira élveztem a napfürdőt és a végre zavartalanul kék ég látványát, hogy eszembe sem jutott óvatoskodni.

 

Vizet sem vittem magammal, hiszen máskor sem szoktam. Nem izzadok meg annyira, hogy könnyedén ki ne bírnám hazáig.

 

Ahogy azt az utóbbi időben megtapasztaltam, a harmadik-negyedik kilométertől már a lábam sem fájt, a sérüléseim mindig pontosan ennyi idő alatt melegszenek be. Úgysem hagynám abba miattuk a futást, úgyhogy nem volt más választásunk, mint kölcsönösen megszokni egymást. Elválaszthatatlanok lettünk, a kisebb-nagyobb fájdalmaim és én.

 

A verőfényes idő és a késő délután ellenére csak elvétve találkoztam futókkal. Nem lepett meg, tudtam, hogy a belgák mennyire meg tudnak ijedni attól, ha végre "kellemesen" meleg van. Engem viszont ahelyett, hogy elriasztana, kifejezetten vonz a forróság.

 

Aztán egyre jobban fogyott a levegőm.

 

Az utóbbi időben messze nem edzettem annyit, amennyit szoktam, ezért arra gondoltam, hogy csak össze kell kicsit szorítanom a fogamat és kilépni a komfort zónám biztonságából.

 

Ahogy egyre jobban szenvedtem, gyanakodni kezdtem. Lehet, hogy nem is az én állóképességemmel van baj, hanem a melegre reagálok ilyen rosszul? Eszembe jutott a tavalyi nyár, amikor Csepelen a 10-12 kilométerek is kifárasztottak a kora esti, rekkenő hőségben. Akkor is azt hittem, hogy nem edzettem eleget, s kifejezetten haragudtam magamra a lazsálás miatt. Csak a 17-18 fokos belga őszbe visszatérve jöttem rá, a hirtelen meleg okozta az összes problémámat.

 

Megint hülye voltam. A kezdetekhez nagyon hasonlóan úgy vánszorogtam, mint egy csiga, futóedzésnek nagy jóindulattal sem volt csúfolható a produkcióm. De megpróbáltam a jó oldalát nézni. Mit is olvastam az önsanyargatásról? Hogy nagyszerűen erősíti a tudatot? Akkor ez a mai feladatom, s próbáltam kiegyensúlyozott légzéssel segíteni magamon.

 

Ma már sivatagban is vannak versenyek, s a Mont Blanc magasságában, oxigénhiányos állapotban is nagyszerűen lehet futni. Egyébként is maratonra készülök, mi ez az enyhe kis hőhullám 42 kilométerhez képest? Fújtattam, mint egy megvadult bika, s tudtam, bármennyire szeretném is feladni, nem fogok megállni.

 

Mindenféle izgalmas történetek helyett egy pohár, jeges víz képe cikkázott át az agyamon.

 

Patakokban csurgott rólam az izzadtság, mikor végre hazaértem. Nem szoktam a vizesüvegnek azonnal nekiugrani, de most tényleg csak ittam, ittam és ittam. Zsombor pedig, a kedvenc kanapéja kényelméből, a szokásos sztoikus nyugalmával jegyezte meg, végre hasznát vehetjük annak, hogy a lakásunkba sohasem süt be a nap.

 

Neki pontosan elegendő volt a hirtelen jött melegből az a húsz perc, amelyet az iskolából jövet, préselt hering formájában a buszon töltött. Még ha az élete múlna rajta, sem tudná most senki sem futásra kényszeríteni.

 

A várva várt meleg nem tartott sokáig. Épphogy végeztem az edzések utáni speciális izomerősítő gyakorlataimmal, majd a jeges zuhannyal, már jött is egy hatalmas vihar. A néhány órás napsütésért itt mindig borsos árat fizetünk.

 

Mégis úgy éreztem, nem rossz döntés Brüsszelt választani első maratonnak. Inkább küzdök a dombokkal, mint a nagy meleggel.

 

Még ha esik is, nekem a 16-17 fok a lehető legkellemesebb hőmérséklet a versenyzéshez.

 

A futás nem egyszerűen csak egy hobbi, sokkal inkább egy életforma. Boldog vagyok, hogy az elmúlt három évben ezt megtapasztalhattam, s ezen nem is szeretnék mostanában változtatni. De belátom, néha pihenőt is kell tartani. És ennek most jött el az ideje.

 

Igen, pont egy maraton előtt. Mielőtt belevágnék egy nyolchetes, kemény felkészülésbe, egy hónapig megpróbálok engedékenyebb lenni önmagammal szemben. Merthogy utána nem számíthatok másra, mint verejtékre és könnyekre...

 

Augusztusban folytatjuk…

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Fotó:pixabay.com

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: