Fitnesz
Frissítve: 2016.06.29.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad...6.

Gy. Szabó Csilla blogja - Mint egy rozzant Trabant, úgy zakatoltam be a gyógytornász rendelőjébe a nagy futásom másnapján, s végül csili-vili Ferrariként távoztam. Gondolatban. Szinte minden mozdulat fájt, így igencsak meglepett, hogy a diagnózis ennyire biztató volt. 

Izmaim rossz szokásukhoz híven görcsösen és mereven tiltakoztak az igénybevétel ellen, és még a sarkam is felfújódott, ám az izületeimen egyáltalán nem hagyott nyomott a megtett 20 kilométer. Az emberi test anatómiájával kapcsolatban nem vagyok túl tájékozott, de az ízület szó mindig félelemmel tölt el, amolyan gyógyíthatatlan kórnak tartom, ha a futás kapcsán kerül szóba. Most, hogy emiatt nem kellett tovább aggódnom, a villogó sárga nyomban zöldre váltott agyamban. Ott, ahol még mindig csak féltve és nagy titokban őrizgetem a maratonos terveimet.

 

A veszélyt jelző fények eddig egyetlen percig sem hagytak nyugodni, hol ezért, hol azért villantak fel egy pillanatra. Eleinte, persze, a sérülések miatt, aztán rájöttem, hogy más is rejtőzik kétségeim mögött. Talán furcsán hangzik, de egy igazi maraton teljesítésének a fizikai oldala egyre kevésbé aggasztott. Igazi félelmeim egytől-egyig lelki eredetűek. Talán azért, mert alapvetően érzelmi beállítottságú vagyok, de talán azért is, mert a sikerhez vezető titkot tényleg errefelé kell keresgélni.

 

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ha valamit logikusan és ésszerűen akarok megoldani, nagyobb eséllyel tévedek, a szívből jött döntéseim viszont hosszabb távon is megállják a helyüket.

 

Hiszen a futás, és most ez a maraton is, csak látszólag volt megfontolt egészségvédő akció, valójában a megérzéseimet követtem, mégpedig vakon.

 

A legnagyobb problémám mindvégig a sportág keménységével volt. Olyan régóta kell "férfiasan" helytállnom az életben, annyira elnyomottnak érzem magamban a nőt, hogy szándékosan akartam elejét venni minden ötletnek, amely útját állhatná a változásnak, amelyre annyira és oly régóta vágyom.

 

Erőből akartam megoldani a problémát, görcsösen tiltakoztam a hosszabb táv ellen. De be kellett látnom, hogy életünk vonala úgy hömpölyög, mint egy öntudatos folyam, cikázunk jobbra-balra, utat tévesztünk napról-napra, de végül csak oda érkezünk ahová kell. A hegy lábához, egyre közelebb a tengerhez. Jöhettünk volna persze egyenesen is, mint egy vízesés, de kihagytuk volna a lényeget, az önmagunkhoz vezető kacskaringók tanulságát.

 

Ezért nem tiltakozom tovább, hallgatok inkább az ösztöneimre, amelyek azt súgják, hogy pont ez a férfias erőpróba segít majd tovább az elkezdett utamon. Nem sürgethetem azt, aminek még nem jött el az ideje. Még mindig csak gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy belevágjak abba, amit ténylegesen szeretnék. Tévesen hittem azt, hogy a futástól már mindent megkaptam, amire szükségem lehet a jövőben. Vannak még rejtett kincsek, csak meg kell találnom őket.

 

A szenvedés volt az, amitől a legkevésbé féltem. Sohasem zavartak a rossz körülmények. Most sem keseregtem a brüsszeli időjárás miatt, pedig az ideihez hasonlóan esős, hideg május-június még itteni viszonylatban is nagyon ritka. Minden hét elején azt reméltük, hogy a nagy szürke felhők végre kiürülnek, nincs több csapadék-tartalék bennük, de rendre tévedtünk.

 

Zsombornak szinte minden hétfői tenisz-edzését lemondták a tavaszi szezonban. A kedvenc parkjaimban is megcsappant a futók száma, de sohasem voltam teljesen egyedül, akadtak rajtam kívül más fanatikusok is. Csak a barátnőim nem értették, miért nem maradok inkább otthon, amikor senki sem kényszerít. De én mosolyogva róttam tovább a köröket, mert kifejezetten szeretek esőben futni. Aztán a legjobb pillanatban szembe jött velem a magyarázat egy újságcikk formájában.

 

"Elképzelni sem lehetne jobb kezdést egy hosszú felkészülési programhoz, mint zuhogó esőben indulni az első edzésre!"

 

A kezdő mondatot mintha személyesen nekem címezték volna. Türelmetlenül olvastam tovább, s reménykedtem, hogy megint egy lépéssel közelebb kerülök önmagamhoz. Faltam a betűket, s már nem is csodálkoztam. Merthogy nem nekem, hanem rólam írták. Mert mihez máshoz is hasonlíthatnánk jobban a futást, mint az önsanyargatáshoz? A futók pedig ki mások is lehetnének, mint a modern idők szerzetesei?

 

A párhuzam szíven ütött, mint mindig, amikor szembesülünk egy kényelmetlen igazsággal. Kimondva, vagy leírva minden szó durvább, mintha csak gondolnánk. Tudom én jól, mennyire helytálló a kritika, miszerint feleslegesen sanyargatom magam, s mondok le mindenről, csak hogy másoknak kedvezzek, magamat pedig büntessem. Hogy néha ihatnék bort víz helyett, szórakozhatnék hajnalba nyúlóan, vagy nagy kanállal ehetném a mogyorókrémet. De nem megy. Született aszkéta vagyok.

 

Az aszkétizmus a görög askesis szóból ered, melynek jelentése edzés és gyakorlás. A latin nyelv később asceta/ascetria formában vette át megjelölve ezzel azokat a személyeket, akik testüket és lelküket Isten szolgálatában edzik, gyakorlatoztatják, vagyis a szerzeteseket. És való igaz, a középkori kolostorokban a spirituális gyakorlatokon kívül még a test edzése is mindennapos volt. Azok a szerzetesek, akik pedig még tovább mentek az úton és a legvadabb helyekre vonultak vissza, a szó szoros értelmében kiléptek nemcsak a társadalomból, de az általa kínált mindennemű kényelemből is. A test megalázásával, a zord körülmények elviselésével, a lélek került egyre közelebb és közelebb az isteni teljességhez. Évszázadok kellettek, mire a régi görög elvek szellemében ugyan, de egy modern felfogáshoz jutottunk, miszerint az erkölcsi tökéletesség záloga, ha teljességben uraljuk testünket.

 

Amikor egy futó mindennap nekiáll, ha esik, ha fúj, s nemcsak öt percre. de egy-két órára, hogy a testét sanyargassa, végül megnyílik az elme, és semmi sem állhat a gondolatok útjába.

 

Amikor rosszabb az eredményünk, mint egy másik napon, amikor fáj minden porcikánk, amikor tudomásul kell vennünk, hogy sohasem leszünk bajnokok, egy valami akkor is sikerül.

 

A tudtunk nélkül erősítjük azt, ami nélkül sohasem tudnánk kilépni a komfortzónánkból: a szellemünket. Egy sikeres maraton kulcsa éppen ezért talán nem is elsősorban az izmokban lakozik. Az igazi titok a lélekben van. Ennek edzéséhez pedig hibázni kell, szenvedni kell, sanyargatni kell önmagunkat. Amikor nekivágunk, pontosan tudjuk, hogy hideg lesz, hogy fájni fog, cserepes lesz a szánk, és kékülni fog az arcunk. De azt is tudjuk, hogy minden nap egy erősebb ember tér majd vissza a meleg szobába.

 

Hát ezért (is) szeretek annyira esőben futni...

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Fotó:pixabay.com

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: