Fitnesz
Frissítve: 2016.06.16.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 5.

Gy. Szabó Csilla blogja - Három éven keresztül sikerült ellenállnom a divatnak, hogy zenével a fülemben fussak. Az elején nem volt hozzá felszerelésem, később pedig megrögzötten követtem megszokott napi rutinomat. Ahogy az útvonalamon, úgy ezen sem voltam hajlandó változtatni. A kényszer azonban önfejűségemnél is nagyobb úr. 

A 20 kilométer előtt beláttam, szükségem lesz valami extrára. Valamire, ami segít a sérülések, az edzéshiány, és a lelki hullámvölgyek rengetegében felszínre hozni rejtett tartalékaimat. Mivel zenehallgatás közben figyelünk a legkevésbé fájdalmainkra, s ebben most bőven volt részem, nem sokáig tétováztam.

 

A gyakorlati megvalósítás ment nehezebben. Mindig figyelek arra, hogy az öltözékem tökéletes legyen. Színben, formában, praktikusságban illeszkednie kell egymáshoz minden darabnak. A telefonomnak azonban sehogyan sem találtam helyet. Kénytelen voltam néhány varrást átvágni rózsaszín övtáskámon, hogy minden beleférjen, és a vezetékek is a megfelelő lyukakon fussanak át.

 

Végül úgy néztem ki, mint egy málhás ló, amúgy sem vékony csípőmre összpontosult minden rakományom. És mindez néhány perccel az indulás előtt, esélyt sem hagyva arra, hogy legalább egy picit szépítsek a megjelenésemen. Irigykedve gondoltam a férfi futókra. Egy bármilyen sort, egy akármilyen póló, és már indulhatnak is.

 

Hát csoda, hogy a zenék válogatására egy csepp időm sem maradt? Pedig sokkal jobban tettem volna, hogyha erre figyelek, ahelyett, hogy a tükör előtt illegek-billegek.

 

A kedvencek listájára az utolsó pillanatban csaptam oda a legújabb Kowalsky meg a Vega albumot, amit még áprilisban vettem. Kizárólag arra koncentráltam, hogy több legyen, mint két óra, nem válogattam a meglévő zenéim között. Az elején jó ritmusban, pörgősen mentek a számok, és én is jól haladtam velük. Fél távnál fordultunk ki a Bois de la Cambre-ból, s dübörgött a fejemben: "felejteni, honnan jöttél, mintha tükörbe köpnél..." Ugyan, hogyan is felejthetném honnan jöttem, s hol voltam körülbelül négy évvel ezelőtt?

 

Mekkora utat tettem meg az elhízott, depressziós anyukától a brüsszeli 20 kilométerig? Hatalmasat. És hol vagyok még a végétől?

 

S bár néha-néha, titokban, úgy szeretnék csak egy picit megpihenni, az eddig megtett út minden percét élveztem. S élvezem is minden nap.   

 

Azt mondják, egy maratonon 30 kilométernél jön a fal. Én most a 14. környékén éreztem úgy, hogy pontosan szembe futok vele. És az Istennek sem akar eltakarodni az utamból. Bármennyire is próbáltam haladni, lélekben egyhelyben topogtam.

 

A legnehezebb pillanatokat éltem, és a zene is mintha a bolondját járatta volna velem. 

 

Olivia Newton-John és Andy Gibb fájdalmasan szerelmes duettje búgott a fülembe. Menthetetlenül sodródtam az elalvás szélére.

 

Csak annak köszönhettem előrehaladásomat, hogy lábaim automatikusan ugyan, de rendíthetetlenül mozdultak a körülöttem lüktető tömeg ritmusára. Aztán jött a többi, lassú, romantikus angol-szász nóta, Sam Smith, Passanger... Jaj, ne! Miért is nem voltam figyelmesebb, és miért is nem töröltem le őket a kedvencek listájáról? De nekem a zene az zene. Minden formájában enyhíti a fájdalmat, miért is válogattam volna közöttük?

 

A derekamra kötött pulóverem miatt rosszul beállított övtáskám eközben önálló életre kelt a csípőm körül, ezért meg sem próbáltam a telefonomhoz nyúlni, és átugrani az altatókat. Csak rontottam volna a helyzeten.

 

Inkább azon igyekeztem, hogy az övet rendszeresen visszarángassam a helyére, még mielőtt a fülhallgatóm kígyómozgásban felsőtestem köré tekeredne. Nem csak a kilométerekkel, de a hanyagságomból fakadó összevisszasággal is küzdöttem, s egyre türelmetlenebbül vártam az andalító blokk végét. Egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány szám.

 

Azt hittem, hogy soha sem lesz már vége, amikor a 16. kilométer környékén végre Kowa hangja hasított az egyhangúságba. "Nem aranyból, nem földből, nem pénzért, nem kőből, valahol a szívemben majd új templom épül." Ez az, a legjobbkor jött. Mint egy égi jel. Ráadásul az egyik kedvenc számom, személyre szabott üzenettel. Felébredtem. Újra futottam. Egészen a célegyenesig vitt a lendület.

 

Viszont egy életre megtanultam, hogy a versenyekre új listát készítsek, s arról minden romantikus altatót töröljek.

 

A 20 kilométer előtti héten megpróbáltam nagyon megfontolt lenni, mindössze kétszer mentem el futni, s akkor sem hajtottam magam halálra. Mivel évközben több termi edzésünk is elmaradt, örültem az alkalomnak, hogy a szabaddá vált napjaimon lehetőségem lesz egyet-kettőt bepótolni közülük.

 

 

Aztán gondolkodtam, gondolkodtam, s arra jutottam, nincs itt az extra edzések ideje, s új edzőnket, Guillaume-ot sms-ben értesítettem döntésemről. "Ohhh, végre megfontolt vagy, nagyon helyes!"- volt az elismerő válasz, de én inkább enyhe iróniát éreztem benne.

 

Hogy nem csak érzékenykedtem, arról pontosan egy héttel később bizonyosodtam meg. Kedden megint lemondtam az esti edzést, mert a gyógytornász két nap teljes pihenőt rendelt el a verseny után. "Végre, egyre jobb és jobb döntést hozol!" - volt a reakciója, és én ekkor értettem meg, mennyire félreismert az eltelt három hónap alatt.

 

Pusztán azért, mert az edzéseken teljes erőbedobással dolgozom, nem kérek pihenőt, nem lazsálok, olyan képet alakított ki rólam, amely apró részleteiben talán illik rám, de teljességében egyáltalán nem. Egy alkalommal, míg a többieknek pihenőidejük volt a gyakorlatok között, nekem a trambulinon szökdelve kellett feles energiáimtól megszabadulnom. Nem tagadom, örültem az ötletnek, mert Benoît távozása óta egyáltalán nem voltam megelégedve az edzések intenzitásával.

 

Mosolyogva rugóztam, míg a lányok szusszantak egy percet. Aztán arról beszélgettünk, hogy biztosan már gyerekkoromban is túlmozgásos, hiperaktív voltam, s végig kéne csinálnom egy egyéni edzést, mert Guillaume is kíváncsi rá, mikor fáradok el.

 

Szerettem volna kicsit árnyalni a rólam kialakított képet, de beláttam, nem éri meg magyarázkodni. Ugyan jobb lenne-e, ha a nagymamáméknál, Szabadi-Sóstón töltött nyarakról mesélnék? Ahogy a szomszédasszonyok kérdezgették, néma vagyok-e, olyan csendben és békésen játszottam egyedül a kertben. S hogy mama milyen büszkén cipelt a nyugdíjasklubokba, teadélutánokra, és nótaestekre már egészen pici koromban. Egy hiperaktív gyerek aligha ülte volna végig ezeket a szeánszokat. De én kimondhatatlanul élveztem a közös programokat, és a környék egyik legbékésebb, legnyugodtabb kislánya voltam.

 

Talán tényleg az ördög bújt belém, ötvenen innen, negyvenen túl?

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: