Fitnesz
Frissítve: 2016.06.23.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 4.

Gy. Szabó Csilla blogja - 1:55:28. Nem is értem minek futottam végig 20 kilométert, ha a rajtszámomban (1 14 14) már jóval előtte, pontosan benne volt a későbbi eredményem? Ha kétszer egymás után összeadom az egyet és a négyet megvannak a percek: 1:55. Ha ezután ugyanezt teszem a tizennéggyel, megkapom a másodperceket: 1:55:28. Mire a végére értem, leesett az állam. Ugye mondtam már, hogy nem hiszek a véletlenekben?

Ez a bűvös rajtszám, kisebbik fiam születésnapjával, tényleg szerencsét hozott. És nem is kicsit. Napokon át fohászkodtam, mindegy hogyan, csak ne legyek nagyon messze a két órától. Számomra most ezen állt vagy bukott az októberi nagy álom megvalósítása.

 

Az eredmény egyáltalán nem érdekelt, de úgy gondoltam, ezen az utolsó próbán dől el, belevághatok-e egyáltalán egy maratonba. Ha képes vagyok nagyobb erőlködés, sérülés vagy rosszullét nélkül, egyedül, egy év leforgása alatt immár harmadszor megfutni a két órát, akkor ezt egy jó alapnak tekinthetem.

 

Innen nyugodtan építkezhetek, még akkor is, ha a táv ennek a kétszerese lesz, hiszen jóval több idővel gazdálkodhatok majd. Merthogy időkorlát az sajnos van. De erről csak azóta tudok, hogy komolyan kutakodni kezdtem a felkészüléssel kapcsolatban.

 

Ez volt az egyetlen dolog, ami elbizonytalanított. Mi lesz, ha nem lesz elég öt óra? Most úgy gondolom, elégnek kell majd lennie, hiszen egy 2 óra 15 perces húsz kilométer esetén már alaposan csökken az iram. Márpedig ha nem leszek száguldásra kényszerítve, akkor kibírom.

 

Arra azonban most nem számítottam, hogy bőven az általam kitűzött álomidőn belül leszek.

 

Februárban, amikor a sérüléseim miatt a lehető legmélyebb gödörben éreztem magam, még indulni sem akartam. Akkor változtattam meg a véleményemet, amikor Benoît felvetette, hogy mozgássérülteket fog kísérni, és szüksége lenne még emberekre. Nagyon jó ötletnek tartottam, hiszen tényleg könnyed futásról volt szó, s felváltva, csak rövid ideig kellett volna a speciális kocsikat tolni. Az utolsó pillanatban voltunk, de még éppen sikerült beneveznem.

 

Fizikálisan persze ez sem egyszerű dolog, de mivel minden jótékony célú akció lázba tud hozni, egy percig sem szegte kedvemet, hogy nehéznek ígérkezik. Bármit is csinálok, csak hasznosnak érezhessem, amit teszek. Na, persze, ha éppen nem futok, mert akkor önző vagyok a végtelenségig.

 

Az ötletből végül nem lett semmi, és az életembe időközben berobbanó maraton amúgy is szinte minden mást kitörölt a gondolataimból. Kivéve Benoît felvetését, s önkéntelenül figyelni kezdtem a mozgássérült indulókat. Szégyellem, de eddig észre sem vettem őket.

 

 

Pedig nem ez volt az első versenyem, s velem együtt ők is mindig ott voltak. Ráadásul nem is kevesen, idén közel 750-en teljesítették a csökkentett 15 kilométeres távot. De hát egészséges emberként kizárólag magamra és a saját teljesítményemre koncentráltam. A zenehallgatás miatt most még annyira sem figyeltem a külvilágra, mint korábban.

 

Ám a 13. kilométer környékén, amikor a legnehezebb részhez érkeztem, egyszeriben megláttam őket. Talán a holtpont volt az, amely megnyitotta a szememet arra, ami mellett eddig sem lett volna szabad vakon elmennem. Azt mondják a kemény fizikai teljesítmény képes megtisztítani az elménket. Valami hasonló történhet a zarándoklatokon is, ahogy dolgoznak, feszülnek, majd fáradnak az izmaink,

 

paradox módon, de úgy áramlanak agyunk felé a friss, egészséges gondolatok, hogy egyszeriben meglátjuk magunkban azt, ami igazán fontos.

 

Ebben a kissé módosult tudatállapotomban hagytam le egy anyukát, aki a kamaszkorú nagyfiát tolta speciális kocsijában. Vékony, hozzám hasonló korú szőke asszony volt. Patakokban folyt rajta az izzadtság, az egyáltalán nem meleg, tényleg kellemes futóidő dacára. Egy percre eszembe jutott, talán meg kéne kérdezni, segíthetek-e? De nem mertem.

 

Arcán tükröződött az elszántság, egy pillantást sem vetett felém. Ha meg is mertem volna szólítani, úgyis nemet mondott volna.

 

Neki ez nem egy egyszeri erőpróba volt, amiről a közösségi oldalakon megosztott fényképekkel lehet büszkélkedni. És nem is az érzékeny, sérült kis önbizalmát kozmetikázta részvételével, mint mondjuk én.

 

Csak haladt előre, tolta a fiát, pontosan úgy, ahogy az év többi napján is teszi tizenvalahány éve. Igazi elismerés, hangos ünneplés, és nyakba akasztott érem nélkül. Pedig neki is biztosan fáj néha a lába, és talán neki is eszébe jutott már, hogy feladja. Bármilyen büszke is vagyok az útra, amit az utóbbi években megtettem, hol van mindez az ő hősiességéhez képest?           

 

A célba érkezésre végül, anélkül hogy észrevettem volna, de teljesen összetörtem fizikálisan. Már nemcsak a szokásos sérüléseimet éreztem, a lábamnak egyszerűen nem maradt olyan pontja, amely ne sajgott volna. Viszont olyan jó kedvem volt, hogy egyáltalán nem zavart a fájdalom. De nem is zavarhatott, aznapi küldetésem ugyanis korántsem ért még véget. Túró Rudi vadászatra indultam Brüsszel szívében.

 

Csak a pöttyös az igazi! Amikor valakit gyerekestül sodor külföldre a jó szerencséje, talán ez az első dolog, amit megtanul. Mint mindenki más, én is szerettem ezt a csemegét kiskoromban, de sohasem gondoltam, hogy ne tudnék élni nélküle. Véleményem ma sem változott, fiaim azonban egyszerűen odavannak érte. Bárki jöjjön is otthonról, mindig pöttyöst kérünk hazaiként.

 

Hát hogyne csaptam volna le a lehetőségre, mikor megtudtam, hogy a belgiumi magyar nagykövetség Túró Rudi-partira invitálja minden résztvevő honfitársunkat a befutó után. Nem lepett meg a kezdeményezés, hiszen a nagykövetről, Nagy Zoltánról köztudott, hogy szenvedélyes futó, de amikor az ötödik kilométer környékén, a közönség soraiban egy apukát és gyerekeit láttam "Hajrá Anyu" táblát lengetve, már azt is tudtam, hogy nem én leszek az egyetlen Túró Rudi vadász a Cinquantenaire Parkban.

 

 

Ahogy áthaladtam a célegyenesen, megkaptam a vizemet, a banánomat, majd kezembe nyomták az emlékérmémet, én pedig igyekeztem a meghirdetett randevú helyére. Piros-fehér pöttyös hirdetéseket kerestem, de nem találtam. Végül megkönnyebbülve szúrtam ki egy magyar zászlót az egyik hatalmas fa törzsére erősítve. Egy-két család beszélgetett körülötte, s legnagyobb szerencsémre azonnal felfedeztem egy barátunkat, Tamást, aki a két kisfiukkal jött a feleségét bátorítani.

 

Szepessy Editről sokat hallottam már korábban is, de most találkoztunk először. Nem faggattam az idejéről, de látva a rajtszámát (6818), és tudva, hogy ő már előttem megérkezett, gondoltam hogy csakis jól futhatott. A nagyköveten (5025) nyoma sem volt már a fáradtságnak, úgyhogy az ő eredményét illetően sem voltak kétségeim. Én még nem tudtam a sajátomat, de a nagy tömeg előtt érkezhettem, mert a rudis hűtőtáska dugig volt a pöttyös csemegével, amelyből hármat is kikönyörögtem magamnak.

 

Ritkák és kellemesek az ilyen találkozások, de ekkor már minden porcikámban éreztem a lefutott 20 kilométer súlyát. Néhány szóra és egy közös fotóra futotta csak maradék erőmből, majd nekivágtam, hogy a nagy elterelések és útlezárások közepette találjak egy 60-as buszt.

 

A híresen rossz brüsszeli tömegközlekedést ismerve tudtam, hogy ez sem lesz kis kaland. S pontosan úgy, mint egy évvel korábban, a futás alatt ugyan megkegyelmezett nekünk az időjárás, ám utána megállíthatatlanul jött az eső, s a szél is egyre hidegebb és metszőbb lett. Egy cseppet sem vágytam a megszokott hidegfürdőmre, pedig tudtam, hogy most végképp nem kerülhetem el.

 

A meglepetés csemegét rejtegetve, boldogan léptem be a lakásba. Nemcsak lefutottam egy emberes távot, de még Rudit is vadásztam. Ennyi siker azonban túl sok lett volna egyetlen napra. Zsombor, a szakértő, azonnal kiszúrta, hogy nem jót hoztam. Ő csak és kizárólag, a teljesen klasszikus, eredeti, étcsoki bevonatost szereti. Ez viszont tejcsokis...

 

Még szerencse, hogy az időeredményem feledtette mérhetetlen csalódásomat...

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Fotó: sportograf.com

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: