Fitnesz
Frissítve: 2016.06.09.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 3.

Gy. Szabó Csilla blogja - 11414. A rajtszám, amelyet a véletlen az idei brüsszeli 20 kilométerre rendelt, benne kétszer is Zsombor szerencseszáma, a 14-es. Mi ez, ha nem égi jel? Kevesebb, mint két hét leforgása alatt ugrottam egy duplát, s a húsz már követte is a tízet. 

Ha normális lennék, most kéne izgulnom, aggódnom, hiszen mégiscsak kétszer annyi szenvedés vár rám. De hát nem vagyok az. A "nyögve nyelős, hogy én ezt mennyire utálom" 10 kilométerrel szemben nekem ez a nagy kedvencem. Ráadásul, minden sokkal könnyebb, mióta a lomhán cammogó télies tavasz után végre pörög a májusi nyárelő és vele együtt én is.

 

Hét közben mentem a rajtszámomért, és igazából csak ekkor esett le, hogy hatból a második indító kockába kerültem. Tavalyi eredményemnek köszönhetően ért ez a megtiszteltetés, és most hiába nem lesz velem Benoît, a kegyetlen hajcsár, a rajtszám által mégiscsak kísért a szelleme. Az irodán fél szemmel meglestem a táblázatot, amelyen a bokszba jutáshoz való időeredmények voltak feltüntetve. Nem nagyon értettem, hogy kerülök én ide… Lényegében alulról súroltam a szintet, és éppen csak befértem az első 12.000-be a 40.000 indulóból.

 

Őszintén szólva a harmadik kockába soroltam volna magamat, de problémázás helyett inkább örültem, hogy mégsem ott kaptam helyet. Végülis egy évvel korábban még én kuncsorogtam azért, hogy az ötödikből kicsit előrébb rakjanak. Viszont az már biztos, hogy

 

lőttek a nyugodt kezdésnek. Ebben a csoportban úgy fog mindenki kilőni a rajtnál, mint a rakéta.

 

Hónom alatt kis csomagommal elégedetten várakoztam a villamosra, amikor egy ütött-kopott kék furgon fékezett mellettem. Szeretem az embereket és beszélgetni is nagyon szeretek. Bármennyit korholtak is már érte, nem sikerült leszoknom arról a rossz szokásomról, hogy boldog-boldogtalannal szóba elegyedek az utcán.

 

Most sem zavart, hogy tört franciasággal egy korántsem bizalomgerjesztő figura kért tőlem útbaigazítást. De mosolyogva kérdezett, ezért én is szívélyesen magyaráztam el, merre induljanak, ha az autópályát keresik. Csak akkor jutott el a tudatomig, hogy a Párizsba vezető utat kérdezték, amikor már megköszönték, és árkon bokron túl voltak. Az utóbbi hónapokban átélt szörnyűségek fényében aggódva néztem utánuk. Reméltem, hogy nem rossz szándékkal indultak az európai terrorizmus melegágyának kikiáltott Brüsszelből a francia fővárosba.

 

De még ennél az őrült lehetőségnél is rémisztőbb volt számomra a felismerés. Ha még az én gondolataimba is befészkelte magát a gyanakvás, vajon hogyan érezhetik most magukat azok, akiknek amúgy is lételemük a bizalmatlanság?

 

Kedvenc táv ide vagy oda, a versenydrukkot most sem úsztam meg. De ezúttal nem a várható eredmény, hanem az időjárás miatt izgultam. Napokon át borús, de elviselhető időt jósoltak, úgyhogy ennek megfelelően próbáltam össze a szerelésemet. Szombat délután azonban már viharról és esőről szóltak a hírek. Az összes előkészített pólóm ujjatlan volt, az egyetlen ilyen esetben használható dzsekimmel pedig egyik sem passzolt össze.

 

Minden versenyre minimális cuccal indulok, soha nem használom a tároló helyiségeket.

 

A pulóveremet futás közben a derekamra kötöm, hogy a célban azonnal felvehessem és indulhassak haza. Hiába törtem tehát a fejem egész délután, nem találtam megoldást a problémámra. Szomorúan konstatáltam, hogy tényleg nincs egy rongyom sem. Inkább kiegyezek egy tüdőgyuszival, de maradok a nyári cuccoknál.

 

Vasárnap reggel nyoma sem volt az esőnek. Szürke, borús időre ébredtem ugyan, de nem túl hideg, nem túl meleg, pont az a tökéletes futóidő. Még ha kicsit esni is fog, simán kibírom ujjatlanban, gondoltam. Más lehetőséget egyébként sem vettem számításba. A tökéletes öltözék végül így sem jött össze, estére ugyanis kiderült, hogy elveszett a kedvenc futónadrágom. Mintha a föld nyelte volna el. A fél éjjel ez járt az eszemben, hová pakolhattam a 10 kilométer után? Maradt a téli edzőnadrágom, ami ugyan csinosnak egyáltalán nem mondható, viszont jó meleg.

 

Nem hallgattam a sok-sok jó tanácsra, amit előző nap innen-onnan kaptam, és semmit sem változtattam a napi rutinomon.

 

Nem vacsoráztam rizs- és tésztahegyeket, és nem töltöttem fel magamat több liternyi vízzel sem szombat estére. Utóbbit egy évvel korábban már kipróbáltam, és nemcsak hogy a pihentető alvást kellett emiatt a fürdőszobába járásra cserélnem, de még másnap is majdnem lekéstük az indulást, miközben a toalettek előtti sorok egyikét voltam kénytelen végig várni.

 

Biztosan másképp működöm, mint a többség, arról pedig szó sem lehet, hogy a férfi futókhoz hasonlóan bokrokba ugrálva végezzem el dolgomat. Inkább iszom közvetlenül az indulás előtt és majd a verseny alatt, és valahogy majd csak kibírom hazáig.

 

A szokásos reggelimhez is ragaszkodtam, január óta leszoktam a zabkásáról, és inkább rántottát eszem, mint gyerekkoromban. Eszembe is jut Apukám, aki gimnazista koromban minden reggel frissen készítette nekem a tojásos-szalonnás reggeliket. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen megnyugtató tud lenni egy gyerekkori rítusunk, amihez ennyi idő múltával térünk vissza.

 

Nem jó egyedül. Még futni sem.

 

Ahogy a Cinquantenaire Park lombos fái között sétáltam a rajt felé, tört rám az érzés, mégiscsak jobban tettem volna, ha társakat keresek magamnak. Persze nem én voltam az egyetlen "magányos farkas", de a többség kisebb-nagyobb csoportokban várta az indítást.

 

 

Merthogy ezek a versenyek nemcsak a szenvedésről és önmagunk legyőzéséről szólnak, de nagyszerű bulik is. Különösen akkor, ha jó társaságban vágunk neki. De néha annyira puritán vagyok, hogy ki sem látok a saját magam köré emelt bástyák mögül. Bizonyára emiatt nem tudtam erre eddig ráérezni.

 

Sohasincs nálam telefon. De mire is használnám, utálom a szelfiket, és azt sem szeretem, ha zavarnak futás közben. Most azonban kivételt tettem, és nyomban kapóra is jött.

 

A rajtra várva tornázgattam, amikor egy fiatal angol lány megkért, hogy csináljak róla egy képet. Örömmel megtettem, és mivel az enyém is kéznél volt, rólam is készült egy cserébe. Pedig eszembe sem jutott fényképezkedni, csakis azért vittem magammal, hogy zenét hallgassak. Valahol azt olvastam, ez a legjobb módszer arra, hogy a fájdalomról eltereljük a figyelmet, viszont ezáltal az edzés is veszít hatékonyságából.

 

Bennem hosszú időn át csak a mondat második fele maradt meg, ezért nem éltem eddig ezzel a módszerrel. Most viszont tudtam, hogy nem is edzettem eleget, és a lábam sem az igazi, úgyhogy szükségem lesz valami legális doppingszerre.

 

A már meglévő kedvencek listájához még este hozzá csaptam a legújabb Kowalsky lemezt, és így már több mint két órányi muzsika állt a rendelkezésemre. Mivel magamban éppen azért fohászkodtam, hogy ezen a bűvös időhatáron belül maradjak, nem is volt szükségem több számra. Álmomban sem számítottam arra, hogy ez az apró körülmény ennyire megváltoztat majd mindent. 

 

Olyannyira kizártam fülhallgatóimmal a külvilágot, hogy még a visszaszámlálást sem hallottam.

 

Ahogy indult a tömeg, automatikusan mozdultam vele, eleinte sétálva, aztán egyre gyorsabban lépkedve, és végül már arra is maradt elég hely, hogy tényleg futni kezdjünk. És innentől teljes a filmszakadás. Foltokban emlékszem ugyan, hogy hol mi történt, mikor ittam, mikor ettem, hol kezdtem el fáradni, és hol kaptam újra erőre, de valami oknál fogva az emberek egyszerűen kitörlődtek a memóriámból. Pedig az októberi félmaratonon mellettem-előttem futók némelyikére még ma is szinte tisztán emlékszem. Most viszont hiába próbálom visszaidézni a néhány órával korábban történteket, egyetlen alak vagy arc sem ugrik be.

 

Csak az érzés, hogy futok, futok, kicsit szenvedek, aztán még jobban szenvedek, tovább futok és már nem is szenvedek annyira.

 

 

Eszembe sem jutott az időeredmény miatt aggódni. Ahogyan az utolsó kilométereken a rettegett tervureni emelkedőn meneteltem felfelé, egyszerűen csak élveztem a pillanatot.

 

Tudtam, hogy nem ment rosszul és ott leszek a két óra körül. Igyekeztem, hogy minél kevesebb hang szűrődjön ki abból, ahogy magamban üvöltöm: "Amilyen hülye vagy...papam, papam...én úgy szeretlek...papam, papam..tán nem is tudod...papam, papam...milyen csoda vagy...papam, papam..." 
 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

 

 

 

Fotók: sportograf.com

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: