Fitnesz
Frissítve: 2016.06.01.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad… 2.

Gy. Szabó Csilla blogja - Amilyen hirtelen és brutálisan magával ragadott a maraton ötlete, úgy pörögtek tovább az események. Pünkösdhétfőn, a helyi 10 kilométeressel már meg is kezdődött a versenyszezon, nem volt időm döntésem megalapozottsága felett elmélkedni. Szívem mélyén egyébként is nyugodt voltam. Több mint négy hónapnak elégnek kell lennie. Még ha életem egyik legnagyobb vállalkozásáról is van szó.

Nem tagadom, hihetetlenül feldobott a kihívás. Bármennyire is szerettem egyedül poroszkálni parkokban, erdőkben, környező utcákban, az utóbbi időben kezdtem belefásulni az egyhangúságba.

 

Messze volt ez még az unalomtól, vagy a kedvvesztettségtől, de azért valami feszített belülről. Hiányzott a konkrét cél, amely most végre testet ölthetett ebben a mitikus számban, a 42-ben.

 

Egy jógamester intelmei visszhangzottak bennem. Keresd meg az álmodat, azt, ami igazán lázba hoz, s tíz éven keresztül, minden áldott nap, csak egyetlen órát foglalkozz vele. El fogod érni. Hát nekem most éppen nincs ennyi időm, még csak a töredéke sem, de legalább a célt világosan látom magam előtt. A mindennapos gyakorlással pedig eddig sem volt probléma.

 

Azon a vasárnapon, amikor fejben elindultam az októberi maraton felé vezető úton, újra rakoncátlankodni kezdett combomban a harminc éves régi sérülésem. Mivel januárban jártam vele orvosnál, ultrahang is készült, tudtam, hogy a fájdalmon túl komoly bajom nem lehet belőle, azt meg majd kibírom valahogy.

 

El voltam foglalva a gondolataimmal és a nagy elhatározásommal. Olyannyira, hogy

 

a hét közepén, hosszú idő után újra futottam egy nagyobbat, 18 kilométert, hogy lássam, reálisak-e az elképzeléseim.Annyira jól esett, hogy igazolva láttam, amit eddig is gondoltam, tényleg a hosszabb távok valók nekem.

 

A fájdalom azonban csak nem akart enyhülni, úgyhogy a következő utam Matthieu-höz, a gyógytornászhoz vezetett, biztos, ami biztos alapon. Szokásos diagnózis, nyújtás, célzott erősítés, sokkal többet nem lehet csinálni vele.

 

A lehetséges megoldásokat keresve egyetlen megérzésem volt csupán. Ez a probléma mindig akkor jön újból és újból elő, amikor hegyen-völgyön erőltetem, vagy amikor gyorsítani próbálok. Jobb lesz, ha maradok a saját tempómnál. Lehet, hogy nem is volt olyan rossz ötlet ez a maraton?!

 

Előbb azonban jött a 10 km, mint egy gyorsvonat, és én nem tudtam megállítani. Lépjek inkább vissza, mert fáj a lábam, és nem illik a terveimbe? Vagy építsem be egy hosszú felkészülésbe? Gondolkodtam, tépelődtem. De miért is adnám fel, arra mindenképpen jó lesz, hogy pontosan lássam a formámat, s vele egy hivatalos időeredményt.

 

Aztán menetrendszerűen jött a drukk is. Nem elég, hogy rövid és gyors táv (legalábbis nekem), de még délután is kezdődik. Mint minden nap, aznap is hatkor már talpon voltam, és egyre idegesebb lettem. Pedig volt két kiváló mentségem is arra az esetre, ha a dolgok rosszul alakulnának. Egyrészt ugye sérült vagyok, másrészt az októberi maraton előtt most tényleg nem szabad túlhajtanom magam.

 

Dél körül már annyira stresszeltem, hogy nagytakarításba kezdtem a konyhában.

 

Nem mondom, itt volt már az ideje, de ha én súrolok, akkor mindig baj van. Vagy túl nyugodt vagyok, vagy túl ideges. Hogy mit utálok jobban, takarítani vagy 10 kilométert futni? Most nem volt kérdés, hogy ez utóbbit.

 

Úgy alakult, hogy ismerőseim közül egy sem akadt, aki elkísért volna. Elvileg több mint háromnegyed órával indulás előtt volt a gyülekező, s bosszankodtam, mivel csapom majd agyon ezt a temérdek időt.

 

Szerencsémre összetalálkoztam Dominique-kel, akivel egy éve egymás mellett ülünk angol órán. Férjével tétován várakoztak, hozzám hasonlóan komolyan vették a korai megjelenést. Egyből elszállt minden félelmem, csak a beszélgetésre koncentráltam. Csacsogásban mindig is jó voltam, és most is hatékonyabb nyugtatónak bizonyult, mint a dühödt kredencsúrolás.

 

Aztán nekivágtunk, de rögtön el is búcsúztunk egymástól, mivel megegyeztünk, hogy mindenki a saját ritmusát követi. Elég gyorsan elhagytam őket, és próbáltam a nagy tömegben apránként előbbre jutni. Az utat jól ismertem, tavaly is pontosan ezt követtük.

 

A gyógytornásztól kapott speciális tapaszok ellenére is fájdalmakkal küzdöttem, amitől azonnal beindultak a negatív gondolataim. Hogy lesz ebből maratoni? Ha valaki azt teljesíteni akarja, annak repülnie kéne egy ilyen piti távon.

 

Mondanom sem kell, egyáltalán nem szárnyaltam. Viszont öt kilométer után már nem éreztem fájdalmat a lábamban. A testem összes többi porcikájában viszont annál inkább... Mindegy, gondoltam, a lényeg, hogy épségben befejezzem, újabb sérülés nélkül.

 

A végén hősiesen megküzdöttem két nagy emelkedővel, s itt, a hegymenettől meghátrálókat megelőzve éreztem, hogy igen, van értelme az edzéseknek, én is jó vagyok valamiben. Gyorsan nem tudok futni, de azért van bennem erő. Eszembe jutott Anyukám, aki mindig döbbenten tett megjegyzést a bennem feszülő, Apukámtól örökölt " Szabó-őserőre", amikor rendre velem bontatta a megszorult üvegeket. Meg az a nagyon régi, mohácsi szüret is, ahol gondolkodás nélkül vállalkoztam arra, hogy még egyet tekerjek a présen. Bár ne tettem volna, lelkesedésem nyomán, nagyot reccsenve adta meg magát az öregecske gépezet.

 

Pontosan 55 perc alatt értem célba. 3 perc 20 másodperccel lassabban, mint egy éve, de akkor Benoît kegyetlenül hajtott féltávig, és nagyszerű formában is voltam.

 

Már a célba érkezéskor éreztem, hogy nem futottam valami nagy időt. De túl voltam rajta, és mivel továbbra is csak az őszi nagy megmérettetés lebegett lelki szemeim előtt, épp csak lassítottam, hogy kikerüljem a többieket.

 

Levezetésként már kocogtam is hazafelé. Habzsolnom kell most a kilométereket, ha tényleg véghez akarom vinni, amit elterveztem.

 

Otthon aztán, a szokásos verseny utáni jelenetek és szóváltások következtek. Mami duzzog, hangosan elégedetlenkedik az eredményével. Zsombor pedig a maga komoly 17 évével helyette is gondolkodik. "De hát fájt a lábad, nem? Á, csak öt kilométerig, utána kutya bajom nem volt! De mostanában kevesebbet edzettél a sérülés miatt, nem? Ez igaz... de akkor is... béna vagyok és kész!"

 

A tiszta konyhába viszont nagyszerű érzés volt belépni. Ezzel a ténnyel még én sem tudtam vitába szállni. Ha lenne még néhány ilyen utálatos verseny a programomban, ragyogna az egész lakás.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(1)
Pozitív értékelés (1) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: