Fitnesz
Frissítve: 2016.08.30.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 11.

Gy. Szabó Csilla blogja - Az óramű pontossággal eltervezett augusztus elsejéből végül másodika lett. Hiába fogadkoztam két-három hónapon keresztül, hogy tekintettel a kitűzött cél nagyságára, most aztán senki sem állíthat meg, a maratoni felkészülésemet mégis csak egy nap csúszással tudtam megkezdeni. 

Bármennyire megedzett is önérzetemben a több mint három év alatt hátam mögött hagyott pár ezer kilométer, ha a családi programok úgy kívánják, végül még mindig én engedek. Úgy gondoltam, ezen az egyetlen napon már semmi sem múlik, mégha mérnök apukámtól örökölt szögletes énem ilyenkor hosszasan berzenkedik is bennem. De csak engedményt tettem, s nem hátráltam meg teljesen. Az önfeladás örökre a múlté.  

 

Ahogy elterveztem, reggeli futással kezdtem a két hónapos programomat.

 

Semmit sem akartam kockáztatni egy esetleges délutáni meleggel, vagy egy váratlanul beeső programmal, amely az egyre korábban fenyegető sötétedés miatt végül az útvonalam megkurtítására kényszeríthetne.

 

Júliusban kipróbáltam, hogy minden szempontból ez a korai időpont lesz számomra a legoptimálisabb, úgyhogy képzeletbeli edzésnaplómba ezt véstem be első számú szabályként. Apropó, edzésnapló. Kosaras palántaként a nyári alapozások idején nap mint nap kellett vezetnem, és korántsem képzeletben, de nagyon is valóságosan. Nincsenek rá szavak, mennyire utáltam, és mennyire értelmetlennek találtam.

 

Gyerekfejjel képtelen voltam megérteni, mi célja lehet a gyakorlatok körmölésének. Én kosárlabdázni akartam, és nem írogatni. Amikor csak tehettem, a száraz levezetések közé színes ceruzával cikk-cakkokat és pálcikaemberkéket rajzolgattam, vagy Apukám régi kosaras képeit ragasztgattam. Na jó, utóbbiban azért nem kevés büszkeség is volt a részemről.

 

Az idő múltával ma már pontosan értem a tervszerű felkészülés jelentőségét, de füzetet azért nem vettem a maraton kedvéért. A fejemben sorjáznak a tennivalók.

 

Mivel sem az elhatározás, sem a szükséges komolyság nem hiányzott belőlem, erre az első, igazi tizennégy kilométeremre beállítottam az ébresztőórát. Akármilyen nagy szentségtörés is ez a nyári szünetben, biztosra akartam menni. Előrelátásomnak hála, sikerült időben felkelnem, s mivel étlen-szomjan sohasem futok, nem sokkal nyolc után el is indultam.

 

A nap már hétágra sütött, de az aszfaltot kellőképpen lehűtötte az éjszaka, így nyoma sem volt forróságnak. Még szerencse! Az első néhány száz méteren ugyanis még így is nagyon erősen kellett saját magamat motiválnom. Komolyan, mint egy nyeretlen hétéves. De hát bármennyit edzettem is eddig, minden kezdet, s minden a megérdemelt pihenőt követő újrakezdés pokoli nehéz.

 

Ami végül tovább lendített, az nem volt más, mint a tudat, hogy legalább a céljaim világosak. Soha nem volt még ennyire egyértelmű, mit is szeretnék. Minden apró sejtemben éreztem a felelősséget.

 

Menni kell, futni kell, különben nem leszek kész a maratonra. Megkönnyebbültem, hogy végre szorít az idő, s nincs más választásom, mint készülni.

 

Nem lehet, és nem is kell tovább töprengenem, latolgatnom, mi lesz velem, s hogy képes leszek-e egyáltalán rá. Az agyalás nekem egyébként sem jó tanácsadó. A végén már abban a kevés dologban sem szoktam biztos lenni, ami a kiindulásnál még magától értetődő volt. Nőként amúgy is inkább az ösztöneim után megyek, képzeletbeli edzésnaplóm rendben tartása teljesen kimeríti nálam a precíz tervezés fogalmát, s a vele járó agymunkát is.

 

Mire fejemben végigpörgettem a motivációimat és a kifogásaimat, már lenn is voltam a Kis-Duna parti sétányon. Jöttek-mentek a futók, edzettek a kajakosok, pecáztak a horgászok. Kerülgettek a biciklisták, a kompnál kicsik és nagyok etették a hattyúkat, pont, mint gyermekkorom szocreál filmjeinek felvezetésében. Élveztem a nyüzsgést.  De jó, hogy itt semmi sem változik! Hát szabad ilyen környezetben a nehézségekre gondolni? Komolyan elszégyelltem magam. Örüljek inkább annak, hogy tervek cikkáznak a fejemben, és van két lábam, hogy futhassak…

 

Csak ne lennék annyira egyedül! Gondolataim minduntalan ehhez a fájó ponthoz kanyarodnak vissza.

 

Nagyon jól tudom, hogy a sportban különösen fontos ez, és jóval szerényebbek a lehetőségeim egyedül, mint egy profi edzővel vagy rutinos társakkal.

 

De nem csak erről van szó, az élet más területein is a társaság az, amire leginkább vágytam és vágyom a mai napig. Talán mert egyke voltam, mindig is a barátok közelsége vidított fel igazán, s egy olyan nagycsaládról ábrándoztam évtizedeken át, amely most már örökre álom marad a számomra. Biztos nem véletlen, hogy az életem fordulópontján épp a magányos futás lett a hobbim, és hosszútávon nem találtam sem csapatot, sem állandó társakat magam mellé. Erőtlen és óvatos próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak.

 

Talán a végzet döntött így, s magányos futásaim valójában önmagam felé vezetnek, egyre messzebb és messzebb lökve az önállósodás útján.

 

S bár ösztönösen egész életemben a függetlenséget kerestem, végül mindig megmagyarázhatatlan, függő kapcsolatokban kötöttem ki. Nem tanultam meg, hogyan legyek egyedül is jóban önmagammal. Most remek alkalom kínálkozik ennek megtapasztalására. Egy misztikus, maratoni utazás, lelkem legrejtettebb félelmeinek leküzdésére.

 

Még mindig nincs spéci órám, sem mindentudó futó alkalmazásom, úgyhogy semmilyen statisztikai adattal sem szolgálhatok az első hivatalos edzésemről. Fogalmam sincs hány kilométert tettem meg óránként, hol lassultam, hol húztam bele. De végre belevágtam, és ez mindennél jobban esett. Szorongásaim jelentős részét kifutottam magamból, s friss energiákkal töltöttem fel az akkumulátoraimat. A végére egyre kíméletlenebbül perzselt a nap, s alaposan megizzadtam, mire hazaértem.

 

 

 

A gyógytornásztól tanult vázizom erősítő gyakorlataimmal kínoztam még magam levezetésképpen, amikor Zsombor fiam csatlakozott hozzám. Szeret sokáig lustálkodni, számára a nyári szünet főprogramja addig aludni, ameddig én például sohasem lennék képes. Igencsak 11 felé járt már az idő, patakokban ömlött rólam a víz, ahogy két-három hasprést próbáltam, a szó szoros értelmében kipréselni magamból. Ő is hatalmas megpróbáltatáson volt túl: megreggelizett.

 

„Húúuu de elfáradtam, mintha lefutottam volna egy maratont…” rogyott mellém a földre azzal a semmi máshoz sem hasonlítható mosollyal az arcán, ami általában minden viccelődését kíséri. Fáradtságom azon nyomban elszállt, és kirobbant belőlem a nevetés. Ezekért a pillanatokért érdemes anyának lenni! 

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (1)

Ez is érdekelhet: