Fitnesz
Frissítve: 2016.08.25.

Maraton. Fuss, hogy utolérd magad... 10.

Gy. Szabó Csilla blogja - Tagadhatnám, de minek? Szégyellhetném is egykori sportújságíróként, de csak sajnálni tudom. A riói olimpia egyetlen éjszakai nagy pillanatát sem láttam élőben. Követtem Hosszú Katinka példáját, és inkább „edzettem, amíg mások aludtak”, merthogy a másnapi futásom volt a tét. 

A szó szoros értelmében, akkor indultam, amikor a többiek még csak nem is ébredeztek, a hajnali szeánsz után. Pontosan tudtam, hogy ha éjszaka szórakozom és drukkolok, akkor lőttek a másnapi edzésnek. Ráadásul, az ötkarikás játékok az én maratoni felkészülésem legkellemetlenebb szakaszára, vagyis a kezdésre estek, de ellenálltam a kísértésnek.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem csodálom Katinkát a teljesítményéért s legfőképpen azért az útért, amit a bajnoki címekig megtett.

 

Bár engem általában a férfiak inspirálnak, és a nők segítenek.

 

A Vasas úszónője talán az egyetlen, aki hölgy létére az első kategóriába tartozik, s kifejezetten motiválónak tartom posztjait a közösségi oldalakon. Kevés sztárt követek, őt igen.

 

Élőben tehát lemaradtam szinte mindenről, de nekem most úgyis az olimpia üzenete az, ami igazán számít. Ez persze mindig, mindenkinek más, és én is kizárólag a saját szemüvegemen keresztül nézem az eseményeket, csak azt hallom meg a hírek sokaságából, ami valóban megérint. Aminek köze van hozzám. Sok minden történt Rióban, bennem mégis egyetlen gondolat maradt meg: a győztesek útja ritkán egyenes a csúcsig.

 

De attól lesznek igazán nagyok és igazán bajnokok, hogy kitartanak a kudarc után is. Felállnak, újrakezdik és jobbak lesznek, mint valaha. Szász Emese közel húsz éves karrierje során egyéniben eddig „csak” ezüstöket és bronzokat hozott, egy hónappal a 34. szülinapja előtt lett végre „aranyos” vívó. Imre Géza második helye egy húsz évvel ezelőtti atlantai bronzot követett, és már elmúlt 41 is. Bár Cseh Laci folyamatosan hozta a győzelmeket, számomra hihetetlen, hogy harmincon túl ilyen mezőnyben még mindig felléphetett a dobogó második fokára. Mi ez, ha nem a kitartás és az akaraterő diadala! Hosszú Katinkáról már nem is beszélve. Most méltán ünnepeljük az olimpia hőseként, de ugye emlékszünk Londonra is, ahonnan üres kézzel jött haza? Nem adta fel, nem siránkozott, hanem még többet edzett. Szóval maratonisták vagyunk mi mindannyian, csak ki-ki a saját szintjén és a saját világában.

 

De azért amatőrnek lenni sem olyan rossz dolog.

 

S bár az élet egyéb területein nagyon zavar a hozzáértés hiánya, a futásban kifejezetten élvezem ezt a kispályás státuszt.

 

A hobbifutókon nyoma sincs a felsőbbrendűségnek, senki sem gondolja magáról, hogy holnap olimpiát nyer. A futást nagyon, de önmagunkat egyáltalán nem vesszük komolyan. Mosolyogva köszöngetünk egymásnak, intünk vagy csak biccentünk a fejünkkel, de ha rokonszenves társakkal futunk össze, annak mindig jelét adjuk.  

 

Az évek során kialakítottam saját kis csoportbeosztásomat, s ma már első látásra be tudom sorolni a szemből érkezőket. Ritkán tévedek. Az atletikus, fiatal vagy középkorú férfiak általában köszönnek. Vagy azért, mert könnyedén veszik a kilométereket, vagy mert értékelik bennem a nőt, aki a sportot választja az alakformáló szalonok trükkös szolgáltatásai helyett. Esetleg mindkettő. A pároknál sohasem mehetek biztosra, de ha a hölgytag nyitott és kedves, általában velük is nyert ügyem van.

 

Aztán vannak az inkább fiatal, félprofi nők, akik annyira komolyan veszik magukat, hogy eszembe sem jut köszönni vagy integetni. Sportos apukákkal is gyakran találkozom, akiket biciklin követnek gyerekeik, s bár van elég gondjuk az aprónéppel, azért egy sziára mindig marad energiájuk. Hiába, akik a testmozgás terén megpróbálnak jó példát mutatni csemetéiknek, azok általában másokkal is barátságosak.

 

Az én kedvenceim azonban a középkorú vagy idősebb, többnyire kisebb-nagyobb túlsúlyt cipelő amatőrök, akikről már messziről látszik, mennyire szenvednek, mégis csinálják.

 

Még ha komor arccal közelítenek is felém, bár ez az ő esetükben meglehetősen ritka, mindent megteszek, hogy köszönhessek nekik. Pontosabban azért, hogy elsőként üdvözölhessem őket. Náluk jobban ugyanis nem értékelek senkit. Könnyű fiatalon, tökéletesen kidolgozott testtel róni a köröket. Csak aki maga is átélte, az tudhatja, milyen kegyetlen dolog a járókelők lenéző tekintetével, ne adj isten egy-egy becsmérlő megjegyzésével is megküzdeni még azokon az átkozott kilométereken felül. A lelki fájdalom meg sem közelíti a fizikait. Örökké tartó, sajgó hegeket hagy maga után. Mégis futnak, kocognak vagy sétálnak.

 

Bár ami a fiatal, tökéletesen kidolgozott testek látványát illeti, azért az sem ördögtől való dolog, ha már éppen arra vezet az utunk... A csepeli Kis-Duna part pedig kifejezetten jó hely ilyen szempontból. Amikor a kajak-kenus fiúk a vizes edzés előtt gyorsan lenyomnak két-három kilométert, már nem (csak) a futástól dobog gyorsabban az egyszeri, amatőr hölgyek szíve. Most, hogy reggelente rendszeresen arrafelé tekergek, ebben a vonzó társaságban magam is igyekszem jobb ütemben szedni a lábaimat. Hát csoda, hogy amikor nyitva a vízi-telep, s a Dunán egymást érik a fürge hajók, a futó-kocogók között messze többen vannak a gyengébb nem képviselői?

 

A meghirdetett közös futás is összejött végül. Nem voltunk sokan, de jól szórakoztunk.

 

Magasabb átlagéletkorra számítottam, de mivel nagyon szeretem a gyerekeket, nem igazán zavart, hogy végül csak ketten voltunk felnőttek. Amikor 16 évesen fejembe vettem, hogy én vagy újságíró leszek vagy semmi más, akkor is azért választottam a tanárképző főiskolát kötelező diplomaként, mert ez volt az egyetlen életképes B-tervem. Legrégebbi barátnőm kislánya volt az első bátor jelentkező. S bár az anyukával több mint negyven év köt össze minket az általános alsó óta, csakúgy, mint gyerekkorunkban, most is inkább bicajoztunk együtt. Futásra csak Panka vállalkozott, a maga határozott 15 évével csatlakozott hozzám a házuk előtt.

 

 

Az elején próbáltam kicsit visszafogni, hiszen nem két-három kilométert terveztem aznap estére, de nem sok sikerrel. Fiatalság bolondság, jó iramban indultunk a komp felé, ahol a következő „csoport” csatlakozására számíthattunk. Másik osztálytársam, de már a gimiből, Tibor alkotta ezt a párost kislányával, Ilkával. A kishölgy amilyen apróka volt, olyan határozottan próbálta tartani velünk az iramot. Én pedig szinte percenként kérdezgettem tőle, minden rendben van-e, annyira aggódtam miatta. Ha gyerek kerül a közelembe, anyai ösztöneim azonnal bekapcsolnak. Végül persze minden rendben volt. Kemény fából faragják a kiscsajokat!

 

Nem futottunk persze túl sokat.

 

Összesen, ha két-három kilométert kocogtunk a parton, de nem is ez volt a fontos. Együtt voltunk, futottunk, beszélgettünk. Ezért mentünk.

 

Amikor a megszokott úton hazafelé indultunk, már Pankán is látszott a fáradtság. Ahogy számítottam rá, a viszonylag gyors kezdésnek meglett a böjtje. Először a kajak-kenu telepnél álltunk meg beszélgetni egy régi barátnőjével, majd váltogatni kezdtük a néhány száz méteres sétákat a néhány száz méteres, de kicsit hosszabb futásokkal. Alaposan besötétedett, mire végül épen és egészségesen visszaadtam anyukájának a kapujuk előtt. Köszönte a lehetőséget, de nem éreztem rajta a lelkesedést, hogy már holnap újrakezdené velem. S bár Tibor azóta is kérdezget, mikor ismételünk, Pankát szerintem nem sikerült a futás számára megnyernem. Biztos bennem volt a hiba, nem voltam elég meggyőző.  Mert magamat kegyetlenül űzöm, ha kell, de másokkal picit sem tudok szigorú lenni.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: