Fitnesz
Frissítve: 2016.03.03.

Fuss, hogy utolérd magad - IX.

Gy. Szabó Csilla blogja - Magam is meglepődtem a nyugalmon, amivel a félmaraton reggelén készülődtem. Négy hónappal korábban, a 20 kilométer előtt, szinte alig tudtam aludni, most pedig pihenten ébredtem. Kezdek rutinos lenni? Vagy inkább a "lesz, ahogy lesz" érzése csillapította a folytonos aggodalmaimat? 

Gy. Szabó Csilla - maraton.

Amióta futok, egyre korábban kelek, így most is bőven volt időm, hogy kényelmesen megreggelizzek. Csak annyit változtattam a szokásos menümön, hogy a zabpelyhes tál helyett inkább két szelet teljes kiőrlésű kenyeret ettem lekvárral és egy óriási bögre kókusztejes kávét ittam. Tudtam, hogy szükség lesz a pluszenergiára. A futóknak kifejlesztett gumicukor, amit tavasszal vettem, nekem nem jött be, úgyhogy most két klasszikus fitnesz szeletet vágtam zsebre. Itallal nem készültem, majd a frissítő pontokon feltankolok vizes üvegekkel, mint legutóbb.

 

Egyetlen dolog zavarta meg az idillt. Amikor indulás előtt még egyszer ránéztem a facebook-ra, megláttam Benoît bejegyzését: "Felkeltem és azt mondtam magamnak, miért is ne fussam le ma a brüsszeli maratont?" Na, ettől féltem. Lőttek az általam szépen elképzelt, nyugodt versenynek. Vagy mégsem? Ha igaz, hogy minden fejben dől el, úgy is dönthetek, hogy nem hagyom magam megzavarni.

 

Olyan szépen sütött a nap, annyira kellemesnek ígérkezett az idő, és végre nem kellett azzal bajlódnom, hogy milyen sorrendben és hány különböző réteget vegyek magamra. Úgy döntöttem, nem figyelek a körülményekre, és tartom magam saját terveimhez. Korábbi eredményeim alapján kisebbik fiam 1óra 56 percet tűzött ki célként. De ezt nem tartottam reálisnak. Ha meg tudom közelíteni a két órát, már elégedett leszek!

 

Bármennyire is hangoztattam, hogy nem akarom magam teljesen kihajtani, valójában nagyon is érdekelt, hogy mire vagyok képes. Éppen ezért a rajtnál megkerestem a kétórás bokszot, mindenképpen onnan akartam indulni. Ha bírom, tartom a lépést a csoporttal, ha nem, az sem tragédia.

 

Mivel az egyik társamnak, Krisztának hasonló tervei voltak, megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de a tömegben nem találtuk meg egymást. Kerestem, de sehol sem láttam vakító szőkeségét. Mivel most voltam először teljesen egyedül, a bemelegítő mozdulatok alatt volt időm a többiek arcát fürkészni. Vajon ők miért vannak itt? Ők is bizonyítani akarnak maguknak vagy valaki másnak valamit, vagy egyszerűen csak jól akarják érezni magukat? A többség arcán inkább elszántságot láttam, és sokan voltak hozzám hasonlóan egyedül. Úgyhogy az előbbire tippeltem.

 

Aztán elindultunk. Szép komótosan, hiszen a mérőkapun úgysem haladtunk még át, s az előttünk álló 21.097,5 méteren még bőven lesz alkalmunk "sietni".

 

Lelki szemeim előtt a randevú helye lebegett. Hol lehet jobb kéz felöl az a szupermarket, ahol Benoît-val találkoznunk kéne? Az üzletet még futva is gyorsan beazonosítottam, de nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Megkönnyebbültem, de egy furcsa érzés is hatalmába kerített. Most aztán tényleg egyedül vagyok, ahogy kívántam, senkire és semmire nem számíthatok az elkövetkező több mint két órában. Egymagam, egy többezres, hullámzó, zajos embertömeg közepén!

 

Ha valaki csak a szórakozás kedvéért vesz részt versenyeken, akkor szerintem nem sok jelentősége van annak, kikkel veszi körül magát. Ám ha az eredményességet nézzük, nagyon is számít, egyedül indul-e? Különösen így volt ez az én esetemben, hiszen a kezdetek óta okos kütyük nélkül vágok neki a távoknak. Nincs órám, pulzusmérőm, GPS-em és még zenét sem szoktam hallgatni. Ismertem ugyan az útvonalat, hiszen nagyjából megegyezett a tavaszi 20 kilométerével, ám a saját tempómat illetően, segédeszközök híján, csak sejtéseim lehettek.

 

Elhatároztam, hogy kiválasztok számomra szimpatikus, jó ritmusban futókat és próbálom tartani velük a lépést. Először egy hat-hét fős, húszas-harmincas éveikben járó fiúk csoportja mellett találtam magamat, de egy idő után lemaradtam tőlük. Ekkor egy nagy valószínűséggel kongói hölgyet szúrtam ki magamnak. Ruganyos, gazella léptekkel, de nem túl gyorsan haladt előre. Nagyon profinak nézett ki, rendszeresen az órájára pillantott, gondolom a pulzusát nézhette, derekán pedig ott lógtak a házilag készített csodaitalok. Na, ő kell nekem, gondoltam, vele meglehet a jó eredmény. Tétováztam, megszólítsam-e? Nem mertem. Vajon mások ismerkednek-e futás közben? Szerintem biztosan, de most ehhez még túl kezdőnek éreztem magam.

 

 

Az első frissítő pontnál történt meg a tragédia. Annyira megzavart, hogy a várakozásommal ellentétesen csak pohárban adtak vizet és nem flakonban, hogy elvesztettem kiszemelt "vezetőmet". Vélhetően megelőzött, miközben én az italokkal bajlódtam. Úgy döntöttem, nem keresek helyette mást. Egyébként is lassan fáradni kezdtem, mert idáig azért nagyon figyeltem arra, hogy a megszokott mindennapos tempónál keményebbet diktáljak magamnak.

 

Aztán elhaladtunk egy óra mellett, amelyen 1 óra 10 perc körüli időt láttam. Az útvonal ismeretében úgy gondoltam, hogy fél távnál lehetünk, nagyon tehát nem maradhattam le. De mivel nem láttam sehol távolságjelző táblákat, nem voltam biztos benne. Próbáltam fejben végig menni a távon, és számolgattam, hol lehetek. Igen, nagyon valószínű volt, hogy túl vagyunk legalább 10 kilométeren, amit biztató jelnek fogtam fel, úgyhogy próbáltam nem elhagyni magam.

 

Nagyon hosszú egyenes szakasz következett. Ez volt az a rész, ahol négy hónappal korábban fáradni kezdtem. Tudtam, hogy itt kell nagyon észnél lenni, és semmiképpen sem engedni a tempóból. Ha ez sikerül, még meglehet egy normális idő.

 

Amikor a retteget tervureni emelkedőhöz érkeztünk, már tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Korántsem voltam olyan fáradt, mint a 20 kilométeren, és elégedett voltam a ritmussal, amellyel vettem ezt az akadályt.

 

Határozottan megborzongtam, amikor felfelé kaptatva kétszer is a mentők mellett kellett elhaladnunk, amint sérülteket ápoltak. Ilyenkor annyi hülyeség átfut az ember agyán. Az enyémen legalábbis. Vajon mások miért lesznek rosszul? Túlhajtották magukat, vagy egyszerűen csak nem készültek fel rendesen? Nőket nem láttam közöttük.

 

Jó pár ismerősöm van, akik alig két-három hetes minimum felkészüléssel nekivágnak egy maratonnak vagy egy félmaratonnak. Mindannyian férfiak. Barátnőim, akik versenyeken is indulnak, egytől-egyig rendszeres futók. Én magam sem vágtam volna soha bele készületlenül, több mint másfél éve futottam már minden nap, amikor az első rövid versenyre beneveztem. Lehet, hogy mi nők, óvatosabbak vagyunk?

 

Az emelkedő tetején, a Montgomery körforgalomnál várakozott egyik legnagyobb drukkerem, Zana Gabi. Az első öt kilométeres versenyemen a célegyenesben buzdított, a 20 kilométeresen pedig ugyanitt szeretett volna bátorítani, de egyszerűen nem láttuk meg egymást. Akkor annyira fáradt voltam, hogy semmi energiám nem maradt a szurkolók vizslatására, és ő sem vett észre a nagy tömegben. Most viszont remekül éreztem magam, s a megbeszélt helyhez érve lelkesen nyújtogattam a nyakam. Minden alkalommal, minden versenyemre eljön, s ezúttal már messziről kiszúrtam. Hatalmas mozdulatokkal integettem s ahelyett, hogy energiát vesztettem volna a felesleges ugra-bugrálással, szinte megkétszerezte erőmet a biztatás. Mintha repültem volna a következő néhány száz méteren.

 

 

Ha a befutó ugyanott lett volna, mint négy hónappal korábban, mosolyogva érek célba. Most azonban majd 2,5 kilométer volt még hátra, amiről fogalmam sem volt. Pontosabban tudtam, hogy még nincs vége, de elképzelésem sem volt arról pontosan mennyi van még hátra. Itt kezdett irtózatosan nehéz lenni. Nemcsak fizikálisan, de mentálisan is.

 

Ma már biztosan tudom azért, mert nem tudtam hol vagyok. Egyszerűen nem voltak viszonyítási pontok, amelyekhez igazodhattam volna. Aztán macskaköves, meredekebb részen ereszkedtünk le, amikor egyszeriben megláttam a 2 órás piros lufit. Ezt kerestem egész verseny alatt, s most kiderült, hogy végig mögöttem volt?! Olyan határozottan húzott el mellettem a csoport, hogy próbáltam ugyan erősíteni, de nem tudtam követni őket. Ha tudom, hogy mennyire közel vagyunk már, talán a macskakő ellenére is megkockáztatok egy nagyon nagy hajrát. És akkor hajszálnyira megközelítem a kitűzött célomat. Így azonban végül három perccel maradtam el a 2 órától.

 

Az előzmények ismeretében, a számszerű eredmény nem adott sok okot a büszkeségre. Most mégis elégedettebb voltam, mint májusban. Mert ez egyedül az enyém volt. Ez én voltam egészen, nem tartoztam magyarázattal senkinek. S mivel a célba érés után még rosszul sem lettem, tudtam, mostantól bármikor képes lennék újra megcsinálni. És ez volt az a pillanat, amikor megjött a kedvem a versenyzéshez. Nem azért, hogy bizonyítsak. És azért sem, hogy formában maradjak. Egyszerűen csak azért, mert jó, nagyon jó!

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: