Fitnesz
Frissítve: 2016.02.25.

Fuss, hogy utolérd magad - VIII.

Gy. Szabó Csilla blogja - A brüsszeli félmaratont október elején, teljesen egyedül szerettem volna megtenni, hogy végre lássam, mire vagyok képes segítség nélkül, s hová is jutottam majd két és fél év megfeszített munkájával? Nagyon fontos volt, hogy formában maradjak, sérülés nélkül.

Így aztán az élmény dús nyári szünet után elhatároztam, hogy szeptembertől jobban megtervezem programomat, s megfontolom a tanácsokat, amiket kaptam, s ez nemcsak az étkezésemre vonatkozott. Nagyon jó eredmények voltak mögöttem, de kezdtem érezni a túlterhelés okozta fájdalmakat, miközben újabb verseny várt rám.

 

A testem mintha megérezte volna bennem az eltökéltséget, s úgy tűnt, nem akar megakadályozni abban, amit elterveztem. Annyira tisztán láttam magam előtt a célt, s annyira tudtam, hogy jó úton járok, hogy lelkileg esélyt sem adtam a gyengeségnek.

 

Bár a nyár elmúltával ismét minden nap, s nem is kis távokkal készültem, a combomban érzett fájdalom szerencsére nem erősödött. Elmúlni sem múlt el, az igaz, de egy-egy nagyobb futás és az azt követő kiadósabb nyújtás után kifejezetten elviselhetővé vált.

 

Kezdtem megszokni, még ha aggasztott is a jövőre nézve, és tudtam, hogy a gyorsaságban mindenképpen akadályozni fog.

 

Vasárnaponként továbbra is nagy távokat futottam, mivel nem értek egyet azokkal, akik úgy mennek neki egy félmaratonnak, hogy előtte soha nem futottak le még 20 kilométert sem egyben. Ismerek ilyeneket, nem is keveset. Ezt az utat én sohasem tartottam járhatónak, ezért egy héten egyszer próbáltam minél jobban kifutni magam.

 

Egy ilyen alkalommal új utakra indultam a Foret de Soignes-ban. Rengeteget futottam már ebben az erdőben, azt hittem jól ismerem. Általában nagyon jól tájékozódom, ritka hogy eltévedjek valahol. Ha jártam már egyszer valakinél, szinte mindig visszatalálok térkép nélkül is.

 

Meg sem fordult a fejemben, hogy eltévedhetnék. Ízig-vérig városi lány lévén nem számoltam azzal, hogy a természet kicsit más, mint a számomra könnyen megjegyezhető utcák, terek hálózata. Körülbelül sejtettem merre járok, remekül ment a futás, klassz kis vízmosásokat, hidacskákat, tavakat fedeztem fel. Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus ez a rész, szinte egyetlen lépésre vagyunk a várostól!

 

Egy idő után azonban kezdtem elbizonytalanodni. Végül egy erdei tájékoztató táblánál próbáltam magam betájolni, de aszerint pont ellentétesen kellett volna hazafelé indulnom, mint ahogyan azt az én beépített érzékelőim sugallták. Futókkal, sétálókkal itt már nem találkoztam, csak hegyi biciklistákkal.

 

Mivel mind flamandok voltak, s nem is túl segítőkészek, tudtam, hogy elég messzire tévedhettem, s nem indulhatok el a saját fejem után, mert akkor végérvényesen elveszek az erdőben.

 

Szerencsémre éppen akkor szállt ki egy idősebb, szimpatikusabb úr a kocsijából, akiről kiderült, hogy beszél franciául, és még azt is tudja, merre van Brüsszel. Ekkor ugyanis már óvatosságból nem a kerületem nevét kérdeztem, egyszerűen csak "a városba" akartam visszajutni. Ott már tudni fogom, merre van a hazafelé.

 

Egy országút mellett álltunk, s végül csak annyiban tudott segíteni, hogy a főutat követve, melyik irányba induljak, hogy beérjek Brüsszelbe. Szerencsére ez volt a jó irány, s amikor a határjelző táblákat megláttam, megkönnyebbültem. Igaz, hogy az erdő éppen ellentétes oldalán találtam magát, de most már pontosan tudtam, merre kell átvágnom. Kilométerben nem tudom, mennyit futhattam, mert csak annyi időre lassítottam, amíg kérdezősködtem, de végül több mint három órát voltam távol. Elfáradtam az igaz, de nem is gondoltam rá, mert nagyszerű kalandként éltem meg, ami feledtette a fizikai fáradtságot.

 

Szeptembertől próbáltam néha teniszezni is, hogy a futás monotonságát ellensúlyozandó a sport játékos oldalát is visszalopjam az életembe, és a klubunk zártkörű hobbi tornáján lejátszottam első meccsemet. Partnerek hiányában azonban ennél előbbre nem igazán jutottam. Gyerekeimnek, néhány próbálkozás után, nem sok kedvük volt velem bénázni. Az egyik edző, Alain által kilátásba helyezett bünti is hiába való volt, pedig ő viccesen plusz futással szerette volna kisebbik fiamat jobb belátásra bírni. Eredménytelenül. Mivel kamasz koromban engem is borzasztóan feszélyeztek a hasonló kényszerű szülői programok, nem vettem szívemre az elutasítást.

 

Klubbeli barátnőimmel kellett volna inkább játszanom, ám ők szinte mind sokkal jobbak nálam, ismeretlenekkel pedig valahogy nem jöttek össze a próbálkozásaim. És itt ismét problémát jelentett az időbeosztás. Délután és este én szinte sohasem érek rá, ők viszont inkább munka után játszanak. Még a gyerekes anyukák is.  

 

Barátságunkra való tekintettel, egyedül a legjobbak közé tartozó Sabine ajánlkozott magától. De ő tényleg különleges valaki. Akkora szíve van, hogy legszívesebben tiszteletbeli "magyarnak" nyilvánítanám, az igencsak hűvös belgák között. Megértettem, bármennyire is rajongok a teniszért, egyszerűen nem tudom megszervezni, s jobb, ha a futásnál maradok.

 

A heti egyszeri, kiscsoportos fizikai edzésre viszont sikerült beiratkoznom, így a másik tanácsot, miszerint erősítsem a "vázizmaimat", sikerült megfogadnom. Kicsit furcsának tűnt ugyan, hogy az intenzív kondizástól majd nem fogok tovább keményedni, viszont a hosszú távú futástól igen, mert én ezt pont fordítva gondoltam volna.

 

De nem akartam megint mindent túlkombinálni. Volt kedvem hozzá, ismertem egy-két lányt a csoportból, és egy napot már ki is pipálhattam futás nélkül. Ráadásul Benoît már tavasszal is próbált meggyőzni a futásban nem használt izomcsoportok megdolgoztatásának fontosságáról.

 

Szeretem az újdonságokat, az új kihívásokat, de mindig tartok magától a kezdéstől. Így volt ez most is, ezért nem is picit izgultam az első edzés előtt. Öten voltunk lányok, 35 és 50 év között. Csak Laurence-t ismertem, szinte minden közös futáson együtt voltunk, örültünk, hogy sikerült ugyanazt az időpontot választanunk. Ráadásul szomszédok is vagyunk.

 

Mivel a csoport célja értelemszerűen nem a versenyszerű testépítés, de még csak nem is a komoly izomépítés volt, viszonylag "könnyű" gyakorlatokkal kezdtünk. Mindenki a saját ritmusa és edzettsége szerint végezte őket, és elsősorban a helyes mozdulatokra kellett figyelnünk. Az ismétléseknek köszönhetően megizzadtunk ugyan, de összességében nem tartottam elviselhetetlenül keménynek.

 

 

Másnap reggel azonban már másképp láttam a dolgokat. Karjaimat alig bírtam megemelni, hasamba pedig mintha acélsodronyokat fűztek volna az éjszaka folyamán. Talán csak egy rossz álom, gondoltam, hiszen vasárnap volt, az igazi nagy, erdei futások ideje. Három héttel a félmaraton előtt nem engedhettem meg magamnak, hogy otthon maradjak és az izomláz okozta fájdalmaim felett keseregjek. De nem álmodtam, úgyhogy mint már annyiszor az elmúlt közel két és fél év során, összeszorított fogakkal felhúztam azokat az átkozott cipőket és nekivágtam.

 

Az eleje volt a legrosszabb. Megpróbáltam a felső testemet a lehető legkevésbé mozgatni, de azok a lábamban egyébként elhanyagolt izmok, amelyeket előző nap vettünk elő a feledés jótékony homályából, most éles szúrással jelezték létezésüket. Az ötödik-hatodik kilométer után - mint máskor is az átmeneti fájdalmak esetén - szerencsére sokat javult a helyzet. A végén pedig a megszokott eufórikus fáradtság kárpótolt a két órával korábbi kínokért.

 

Persze itt is a kezdés volt a legnehezebb. A szombat délelőtti csajos órákat annyira megszerettem, hogy észre sem vettük, hogy Benoît ezt is ugyanolyan komolyan veszi, mint a futásokat. Fittyet hányva arra, hogy mégiscsak nők vagyunk, és már messze nem húszévesek. Hiába, aki megszállott, az örökre megszállott marad. Mivel remek volt a hangulat, rengeteget nevettünk, vidáman emelgettük az egyre nehezebb súlyokat, és vágtunk neki a kardió szeánszoknak. Csak a hasizom gyakorlatoknál hagyott mindig alább a lelkesedésünk. Bár én személy szerint a plankállást utálom a legjobban, de megértettük a szükségességét.

 

A túlzásba vitt hasizmozással ugyanis fennáll a veszélye, hogy belső szerveinket a normálisnál mélyebbre nyomjuk, amely komoly egészségügyi kockázatokkal járhat.

 

Úgyhogy összeszorított fogakkal ugyan, de plankoltam tovább.

 

Ahogy közeledtünk a verseny napjához, Benoît egyre lelkesebb lett. Engem pedig egyre inkább aggasztott ez a lelkesedés. Korábban azt mondta, hogy a sok résztvevő miatt nem igazán szereti a maratont. Az én kedvemért azonban most szívesen "lesétálja velem". Csak hogy megint segíteni tudjon. Óh, csak azt ne! - lüktetett fejemben hangtalanul a tiltakozás.

 

Illedelmesen mosolyogtam, s próbáltam úgy terelni a beszélgetést, hogy meggondolja magát. Utaltam rá, mennyire kipróbálnám magam végre egyedül is, de túl gyámoltalanul tehettem, mert egyáltalán nem vette a lapot. Az utolsó, szombati edzés után abban maradtunk, hogy indulás előtt ugyan nem találkozunk, de a rajt után pár száz méterrel  jobboldalt lesz egy szupermarket, ott fog várni, ha jön. De még nem döntötte el, és nem is nevezett.

 

Most nem a "túlfutástól" való félelem miatt imádkoztam azért, hogy ne legyen ott a megbeszélt helyen. Csak végig akartam vinni azt, amit egy-két hónapja elhatároztam. Egyedül, segítség nélkül lefutni egy félmaratont! 

 

(Fotó: shutterstock.com, flickr.com by Andreas Zieroth)

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: