Fitnesz
Frissítve: 2016.02.18.

Fuss, hogy utolérd magad - VII.

Gy. Szabó Csilla blogja - Miért kínozzuk magunkat annyian futással, konditeremmel, pilatesszel vagy zumbával a világ minden táján? Miért kezdjük újra nap nap után? Miért nem adjuk fel soha? Futunk, kondizunk, izzadunk az egészségünkért, a teljesítményért, a sikerélményért. De nemcsak azért...

Szeretnénk, ha mindez a testünkön is látszódna, mert tetszeni akarunk. Mindig és mindenkinek. Ám van valami, amiről nem szeretünk nagyon beszélni, pedig ebben az esetben legalább olyan fontos, mint maga az edzés. Inkább abban bízunk, hogy mindent kiizzadunk, elégetünk, felhasználunk. Pedig nem így van. Az étkezés legalább olyan fontos, mint egy jó edzésterv.          

 

Bevallom őszintén, titokban én is mindig abban bíztam, hogy a rengeteg edzés mellett majd ki lehet egy kicsit engedni. Hát sajnos nem.

 

Legalábbis nekem, az én nőies adottságaimmal nem. S bár diétám befejezése után is próbáltam keményen tartani magam, mégsem voltam maradéktalanul elégedett azzal, amit a tükörben láttam. Nem volt ez igazi elégedetlenség, de azért annyi meló után egy kicsit többet vártam volna. Nem vagyok persze a téma szakembere, magam is keresem a helyes utat, így csak saját tapasztalataimat tudom megosztani, minden tudományos megalapozottság nélkül.

 

Régóta érdekelt a tudatos táplálkozás. Egyrészt mindig is fontosnak tartottam a fitt megjelenést, másrészt logikusnak tűnt, hogy tényleg azok vagyunk, amit megeszünk. Ennek ellenére csak néha-néha sikerült elérnem ideális súlyomat, a hirtelen diéták végeredményét pedig mindannyian jól ismerjük. Különösen a gyerekek születése után.

 

Próbáltam ugyan időről időre valami egészségeset csempészni a tányéromra, de a családom ellenállása miatt ez csak rövidebb-hosszabb időszakokra sikerült, igazán látványos eredmény nélkül.

 

Az a sorfordító nagy fogyás is úgy kezdődött, hogy néhány napra "megszabadultam" tőlük. Több mint tizenhét év után először maradtunk gyerekek nélkül, amikor egy vasárnap reggel feltettük őket egy Barcelonába induló repülőgépre, hogy Sergie Bruguera tenisz akadémiáján töltsenek egy hetet csapattársaikkal. Aznap még sztrapacskát főztem - akkoriban még a legnagyobb kedvencem volt - hiszen minden rutinos diétázó tudja, hétvégén sohasem kezdünk.

 

Ma sem tudom miért, a Dukán módszerre esett a választásom, amiben az első négy-öt nap a legkeményebb, amikor csak sovány fehérjét szabad fogyasztani. Gyerekek mellett egyszerűen képtelen lettem volna ezt végigvinni. Mint minden normális anyuka, én is naponta megküzdöttem, az otthagyott, megturkált, félig csócsált vagy éppen érintetlen maradék hegyekkel. Hát most ezzel a legnagyobb veszélyforrással nem kellett számolnom, s mivel két nappal később férjem is elutazott, tudtam: most vagy soha.

 

A mostra szavaztam, s milyen jól tettem. Ennél a diétánál, ha elég kemények vagyunk, tényleg látható, amikor beindul a fogyás, s ezután már váltakozva és mértékletesen bizonyos zöldségek is visszahozhatók az étrendbe. Családom tehát éppen akkor tért haza teljes létszámban, amikor a nehezén már túl voltam. Nem mondom, hogy dalolva néztem végig, amint a többiek szép lassan elpusztítják a pogácsa, marlenka, meggyes pite és pizza hegyeket, amint a joghurtomat kanalazgatom, de volt egy komoly célom, s csak ez lebegett a szemem előtt.

 

Biztosan könnyebb lett volna, ha ők is legalább részben beszállnak ebbe a küzdelembe, de nem így történt. Mivel nálunk tényleg előfordult, hogy egy nap akár háromféle ebédet is megfőztem a három férfinak, tudomásul kellett vennem, én kényeztettem el így őket. Ez az én hibám.

 

Pontosan kilenc hónappal később, amikor a könyörtelenül és sikeresen végigvitt fogyókúrám után futni kezdtem, viszonylag sokáig nem jelentett problémát az étkezésem. A zöldségek, gyümölcsök és magvak bevezetésével gyakorlatilag  jó szokásokat vettem fel. Szerintem.

 

Környezetem ugyanakkor sokat és sokszor kritizált amiatt, hogy nem voltam hajlandó visszatérni a cukros, a lisztes, a krumplis és rizses ételek fogyasztásához. Azt hitték, abbahagytam a diétát, tehát most minden úgy folytatódik, mint régen. A valóságban azonban ez nem így működik, ha el akarjuk kerülni a gyors visszahízást. Még akkor sem, ha a sportot mindennap beiktatjuk az életünkbe. Eleinte még mindenféle diétás süteményeket is sütöttem magamnak, cukor nélkül lenmag- vagy mandulalisztből, de aztán odáig jutottam, hogy már nem hiányzott az édesség. S mivel gyerekeim már ránézésre is undorodtak ezektől a reform szépségektől, végül felhagytam a kísérletezéssel.

 

 

Remekül megvoltam a különc szokásaimmal, hiszen hála a futásnak, a szénhidrát és cukormegvonás ekkor már csak részleges volt. A zöldségek, gyümölcsök és magvak jócskán tartalmazzák mindkettőt, utóbbi pedig zsírokat is. Más kérdés, hogy jóval egészségesebb formában, mint a letiltott mesterséges élelmiszerek.

 

Viszont heti 60-70 kilométereket megtenni és versenyezni, már nem lehetett ilyen minimál programmal. Egyedül a magok adtak valamennyi energiát. Bújtam a fitnesz honlapokat, törtem a fejem és kerestem a hasznos tanácsokat egy jó étrend összeállításához. Azzal kezdtem, ami nekem eddig a legfontosabb volt. Egész pici gyermekkorom óta tejfüggő voltam, de egyre több helyen olvastam arról, hogy bizonyos kor után szervezetünknek már nem is igazán hasznos, sőt. Nem akartam hinni ezeknek a cikkeknek, hiszen a diétám során is a sovány tej volt az egyik legnagyobb segítőm. Aztán egyszer azt olvastam valahol, hogy az az aranyos bocika is kedvenc italomon hízik több száz kilósra. Sajnos elég jó a képzelőerőm.

 

Az aranyos bocika helyén azonnal saját magamat láttam, ismét több mint nyolcvan kilósan! Még viccnek is rossz.

 

Néha azonban ilyen sokkoló képek kellenek egy döntéshez, s mivel azon a bizonyos koron én már réges-régen túl jártam, vettem egy mély lélegzetet, és a boci italt véglegesen lecseréltem kókusztejre. Sokat nem veszíthetek, gondoltam, hiszen az általam vásárolt márkának a cukortartalma tényleg lényegesen kisebb, mint a tehéntejé.

 

Aztán kezdeni kellett valamit a napi első étkezéssel is. Korábban, még az "előző bűnös életemben" vagy valami egészségtelen édeset, cukrosat ettem, vagy egyszerűen kihagytam. Tudom, ez a két legrosszabb reggeli szokás. Az elsőtől már nem kellett félnem, a másodikra pedig most már nagyon figyeltem. Végül a zabkása mellett döntöttem. Kókusztejben felfőzött zabpehely, fahéjjal, mazsolával, kevés őrölt lenmaggal, néha egy kis zabkorpával lett az indító menüm. Nekem nagyon ízlett. Viszont az elkészítéséhez idő kellett.

 

Választanom kellett az új, kiegyensúlyozott reggeli rituálé és a hét órás kelés között. Úgy döntöttem inkább előbbre állítom az ébresztőórát, de nem csúszok vissza a rossz szokások szorításába. És nem bántam meg. Majd negyven perccel korábban kelek most mint a család többi tagja, s ma már ragaszkodom ezekhez a nyugodt pillanatokhoz. Egyszerűen jobban indul a napom.

 

A reggeli iskola, bevásárlás, gyors irategyeztetések, valamint a délutáni és kora-esti mami-taxik alkotta körök miatt, futni általában csak tíz és három között megyek.

 

A tökéletes indítás utánra ki kellett valami jót találnom főétkezés gyanánt, előtte vagy utána, attól függően mikor is tudok elindulni. A banánban nagyon sok a kalória, és általában ez az egyetlen tiltólistás gyümölcs, mégis úgy gondoltam, ha másképp nem, de megengedett bűnözésként az étlapomra vehetem. Hiszen kell az energia. Aztán kitaláltam egy zseniális receptet. Kókuszzsíron pirított banán kendermaggal. Tudom, borzasztóan hangzik, de én azóta függő lettem, annyira jó.

 

A mogyoró ízűvé piruló kendermag, ötvözve a banán karamelizálódó gyümölcscukrával olyan harmóniát teremt, hogy még az édesség utáni sóvárgásomat is csillapítja.

 

Ami a többi étkezést illeti, maradtam a sajtoknál, túrós- joghurtos ételeknél, sovány húsoknál, zöldségeknél, gyümölcsöknél. Ezekről mindenki tudja, hogy diétásak és egészségesek, de versenyek idején megengedtem magamnak egy-két szelet teljes kiőrlésű kenyeret vagy néhány szem krumplit is. Nem is tudtam volna másként tenni, mert az igazat megvallva, ha valaki sportol, az éhes is lesz. De még mennyire! A szervezet könyörtelenül jelez, s ezt észre is kell venni, hiszen üzemanyag nélkül nem tud dolgozni. Viszont tényleg nagyon kell figyelni arra, hogy mit és mikor.

 

Alkoholt és üdítőket eddig sem igen ittam, most pedig már egyáltalán nem. Egyszerűen nem kívánom őket, de nincs is bennük semmi "értékes". Szomjamat igazából csak a víz oldja, s ha jól akarom érezni magam, inkább gyümölcs- vagy gyógynövényteát főzök. Amíg mások a bárban megrendelik a kis Kriek-jüket vagy csapolt Jupiler-üket, addig én általában menta- vagy csipkebogyó teát kérek.

 

A legjobban azonban azt szeretem, ha a tea boltba beszabadulva, vehetek valami különleges erdei gyümölcsös, vagy citrusos keveréket. A bodzásról már nem is beszélve! Aztán jöhetnek az ízesített fehérteák vagy egy kis rooibos is. Csak a klasszikus feketét nem szeretem. Hát, tudom, nem túl vagány az ízlésem, de ez van. Én viszont azokat nézem szomorúan és értetlenkedve, akik sportolás után sört vagy bort isznak, pedig ilyenkor köztudottan káros az alkohol fogyasztás. Ahelyett hogy hidratálná kiszáradt testünket, éppen az ellenkező hatást éri el. Ugye milyen unalmas egészségmániás lettem?

 

 

Ami a sportitalokat illeti, sajnos el kell keserítenem az iparág lelkes híveit, mert nagyon rossz véleményem van róluk. Ha megnézzük az összetételüket, többnyire cukros löttyök. Legalábbis az én ízlésemnek. Ráadásul emiatt rontják a fogat, különösen sportolás közben, tehát legfeljebb úgy ihatunk belőlük, ha után azonnal leöblítjük vízzel. De akkor már két flakon vagy pohár van a kezemben, ami alaposan ki tud zökkenteni a ritmusomból. Ezért még a versenyeken is kizárólag a felkínált víznél maradok. A speciális futó cukorkák nekem nem jöttek be. A 20 kilométerre vett apró narancsos gumilabdák nem is olvadtak olyan könnyen a szájban, mint gondoltam, ezért inkább hagyományos szőlőcukrot, vagy - lehetőleg cukormentes - müzli vagy gyümölcsszeleteket viszek magammal.

 

Első olvasatra talán túlságosan is szigorúnak tűnhet mindez. Nem kertelek, nekem is az. Normális esetben szerintem sincs szükségünk ilyen mértékű kontrollra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Viszont én nem tartom magamat normális esetnek. Bőven elmúltam negyven, több mint egy évtizeden át könnyedén léptem át a józanész diktálta mértékletességen, még sportoló koromban sem dicsekedhettem szépen formált izmokkal,  s genetikailag is mindig a hízékony kategóriába tartoztam. Tagadhatjuk ezeket az objektív tényeket, de nem érdemes. Léteznek. Viszont kibúvóként sem használhatjuk. Még akkor sem, ha nekünk - nem normálisoknak - kicsit többet kell dolgoznunk a kevésbé látványos eredményért is. Nekem ezt a lapot osztották, de szerintem nem vagyok egyedül.

 

(Fotó: shutterstock.com)

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: