Étrend
Frissítve: 2016.05.26.

Fuss, hogy utolérd magad - VI.

Gy. Szabó Csilla blogja - A brüsszeli húsz kilométeres futáson úgy érzem, túlléptem saját határaimon, amit tudtam, kiadtam magamból. Bizonyára ez volt az oka, hogy a befutó után hirtelen szelesre és esősre váltott időben alaposan megfáztam. Két napra rá pedig mindezt megkoronáztam egy hatalmas eséssel!

Még ma sem értem igazán, hogyan történt, csakis a fáradtsággal magyarázhatom. De az is lehet, hogy egy kicsit elbíztam magam?

 

Csodálatosan sütött a nap, meleg volt, nem készültem újabb versenyre, és nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Minden tökéletes volt. A felkészülés során sokat gyakoroltunk emelkedőnek felfelé menni, aztán lefelé sohasem fékezni, hagyni magunkat a lendülettel vitetni és ezzel extra sebességet gyűjteni miközben végül is "lazítunk" egy kicsit.

 

A sebességben nem is volt hiba, az úton sem volt semmi, mégis megbotlottam.

 

Két három lépésen át próbáltam egyensúlyozni, kezemmel bokrot vagy kerítést kerestem, amiben megkapaszkodhatom, de semmit sem találtam. Talán, ha azonnal hagyom magam, kisebbet esek, így azonban még jobban felgyorsultam, és iszonyú erővel vágódtam el a járdán. Nagyon fájt, de többen is voltak körülöttem az utcán, ezért amilyen gyorsan tudtam, felpattantam.

 

Annyira szégyelltem magam, hogy csak otthon mertem megnézni mi történt velem.

 

Mindkét térdemen és a jobb vállamon hatalmas, vérző horzsolás éktelenkedett, ám a legjobban a csuklóm és a kézfejem miatt aggódtam. Azonnal jegelni kezdtem mindkettőt, így legnagyobb meglepetésemre ezek tűntek el leghamarabb. Másnap már alig éreztem fájdalmat. Ami viszont aggasztott, hogy a levegővétel egyre inkább nehezemre esett. Ha hozzávesszük a megfázással járó köhögést, a lehető legrosszabbkor jött egy ilyen jellegű sérülés. Talán picit megrepedt egy bordám, ugyanis csak jó két hét múlva éreztem enyhülést a mellkasomban.

 

Örültem, hogy mindez a verseny után történt, bosszantott viszont, hogy épp nagyobb társaságot hívtunk meg szombat estére. Mivel egy ujjatlan, rövid nyári ruhát választottam magamnak az alkalomra, minden vendégünk azonnal láthatta rajtam a horzsolásokat és a hatalmas kékes lila foltokat. Először megdöbbentek, azt hitték komoly baleset ért. Végül nagyszerű, egész estés témának bizonyult a futás veszélyein viccelődni...

 

Éppen jókor jött a nyári szünet, mielőtt véglegesen darabokra hajtottam volna szét magamat. Ebben az évben olyan jól sikerült a haza vezető 1.400 kilométer, olyan jó hangulatban tettük meg a máskor kínkeserves utat, hogy komolyan elgondolkodtam, végre hazaérve nem kéne-e egyet futni levezetésképpen? Fiaim nevetve jegyezték meg: " Mami, veled aztán tényleg nem lehet bírni!" Végül persze nem mentem, Anyukámat és Nagypapámat, egy éves távollét után, halálosan megsértettem volna. És olyan jó volt újra látni őket.

 

Vitatkoztunk később eleget a témán, hogy ugyan miért kell minden nap mennem? A távolságokat azonban Csepelen mindig csökkentettem egy kicsit. A házunktól a Kis-Duna parti sétányon a Horgásztanyáig meg vissza megtett utat körülbelül 10 kilométerre becsültem.  Ez volt a minimum táv Brüsszelben, de a nyári jó hangulat és a lelki kiegyensúlyozottság miatt nem jelentett problémát, hogy itt ez lett a maximum. És az sem, hogy néha kimaradt egy-egy nap.

 

 

Már Brüsszelben is többször előfordult velem, hogy kisebb-nagyobb esőben kellett futnom. Persze ott ez nem ritkaság, sokszor elkerülhetetlen. De ahogy többet és többet mentem, egyre kevésbé zavart. Sőt, néha ilyenkor tudtam igazán nagyobb távokat megtenni. Ha jól emlékszem, az első 20 kilométer is egy esős, hűvös napon sikerült. Nem is tudom miért, valahogy jól esett kicsit dacolni az elemekkel, vagy talán így kevésbé figyeltem magára a fáradtságra, a szenvedésre. Nyáron, Magyarországon, azonban erre soha sem került sor. Eddig.

 

Néhány nappal érkezésünk után, július 8-án, moziba mentünk, ezért elmaradt az edzésem. Autóval jöttünk haza kora délután, hallgattuk a rádiót, hatalmas vihar érkezését jelezték. Úgy számoltam, van még körülbelül másfél órám, egy gyors tízes pont belefér. Anyukám ugyan próbálkozott, hogy lebeszéljen, de nem láttam nagyon sötét felhőket és én egyébként is úgy értelmeztem a meteorológusok szavait, hogy bőven van még időm. Rosszul hallottam. Nem volt.

 

Ahogy a Duna-partra értem, hatalmas porvihar kapott el, és az égalja is szinte feketére váltott. Akkora volt a széllökés, hogy azonnal visszafordultam. A vihar azonban egy pillanat alatt megérkezett. Úgy három-négy kilométer lehetett a távolság hazáig, de szinte alig tudtam haladni. Ágak zuhantak előttem és mögöttem az útra és a járdára, néhol szinte térdig vízben gázoltam a percek alatt lezúdult irdatlan mennyiségű eső miatt. De egy percig sem féltem, sőt. Apukámat és nagymamámat kértem: jól figyeljetek rám onnan fentről, mert jó lenne ép bőrrel megúszni ezt a kalandot. Meg ugye egyébként sem hiszek a véletlenekben...

 

Nem tanácsolom senkinek sem, hogy kövesse a példámat, mert tényleg őrültség, amit tettem. De én iszonyúan élveztem. Egyik legjobb futásom lett, amit biztosan sohasem felejtek el. A fejmosás, amit utána otthon kaptam, na, azt kihagynám szívesen.

 

Ez a nyár elsősorban a találkozásokról marad emlékezetes a számomra. Végre összehoztunk egy igazi randit a kosaras lányokkal. Sírva-nevettünk, amikor újra egy asztalhoz ültünk. Voltak közöttünk olyanok, akik 20-25 éve nem látták egymást, de a közös csepeli ifjúság olyan eltéphetetlen köteléket szőtt közöttünk, hogy tényleg ott folytattuk minden hülyeségünket, ahol évtizedekkel ezelőtt abbahagytuk. Felejthetetlen este volt. És még több is követte.

 

Sokáig azt hittem, ez a futás dolog automatikusan következik abból a sportmúltból amiben felnőttem. A "csajok" közül azonban többen is azonnal kijelentették: ők akkor is utáltak és most is utálnak futni. Abban egyetértettünk, hogy a sport minden mennyiségben jöhet, de csak úgy körözni, mint régen, ahogy a nyári forróságban, Bonyhádon vagy Nagykőrösön tettük, a többség számára ma már nehezen elképzelhető.

 

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor kiderült, Gabi, aki azóta is az egyik legkedvesebb barátnőm, futni kezdett - az én hatásomra. Látta a versenyeken készült képeimet a neten és ő is belevágott.

 

Ekkor azt mondtam magamban, az elmúlt kicsivel több mint két esztendő minden szenvedése megérte, ha saját példámmal segíteni tudtam valakinek. Egy nagyszerű, csupaszív anyukának, akinek élete sokban alakult az enyémhez hasonlóan, s aki az utóbbi időben szintén azért kezdett küzdeni, hogy visszataláljon régi önmagához. Szívből szorítok neki, bárcsak ő is sikerrel járna!

 

A futáshoz való viszonyomon vitatkoztunk kicsit, de végül is arra jutottunk, igazán senki sem lepődött meg azon, hogy ez lett a hóbortom. Néhány nappal később egy másik találkozót is szerveztünk, ahová az egyik fiú, Csaba is eljött. Nagyon sok edzőmeccset játszottunk egymás ellen, s most már bevallhattam mindenki előtt, mennyire irtóztam ezektől. Nem szerettem a fiúk ellen játszani, meglepődtem mikor kiderült, hogy a többi lány korán sem volt ilyen "félős". Amikor rólam kezdtünk beszélni, Csaba viccesen megjegyezte: " te már akkor is állandóan futottál!" Mivel ugyanazon a poszton játszottunk, a tapasztalat beszélhetett belőle, biztos sokat kellett loholnia utánam...

 

 

A mindennapos edzéseknek és a versenyeknek azonban ekkora már a negatív hatását is éreztem. A jobb combomban újra és újra előjött egy fájdalom, amely főleg egy 30 évvel korábbi sérülésem helyén jelentkezett. Egy edzőmeccs előtti bemelegítés során szereztem. Rajtam kívül ugyan kinek jutott volna eszébe gyertyaállásból egyenesen gátülésbe lendülni a legkisebb átmenet nélkül? Nekem sikerült ezt a bravúrt végrehajtani és éles fájdalom kíséretében szakítottam el egy izmomat.

 

Műteni nem kellett, de ettől kezdve szinte állandó kellemetlenséget okozott. Különösen a hosszabb vezetések során, amint órákon keresztül kellett a forradáson mozdulatlanul üldögélnem.

 

Amikor futni kezdtem, eleinte nem fordítottam figyelmet a nyújtásra. Nem emlékszem rá, hogy a mi időnkben bárki is ilyenre tanított volna minket. Fiaim azonban egyre gyakrabban figyelmeztettek ennek hasznosságára, s meg is mutattak néhány gyakorlatot.

 

De nem vettem komolyan a dolgot. Nagyon nagy hiba volt a részemről, hiszen ezen a korábbi sérülésen is sokat segített volna, ha a kezdetektől kezdve, célirányosan dolgozom a lazításán. Csak amikor a közös edzésekhez csatlakoztam, értettem meg fontosságát és iktattam be minden futás után néhány percnyi nyújtást.

 

Mostanra ezt a fájdalmat egyre mélyebbről éreztem, s aggódni kezdtem, hátha nem is az izmomat terheltem túl, hanem valamilyen ízületi probléma áll a háttérben. A kosaras lányok közül nagy Csendi masszőr lett, felajánlotta, hogy megnézi a lábamat. Mivel éppen nyaralni ment, csak később, augusztus közepén jutottam el hozzá. A futást kicsit hanyagolni kezdtem, helyette szobabiciklire szálltam át, hogy addig se veszítsek izmaimból. Semmit sem akartam kockáztatni a szeptemberi félmaraton előtt.

 

Sohasem szerettem mozdulatlanul elnyúlni egy kemény asztalon, miközben erős kézzel valaki dögönyöz. Tudom, sokaknak megváltás egy ilyen szeánsz, de engem kiráz tőle a hideg. Ildikóval azonban annyira éreztem az összhangot, hogy gondoltam egyszer csak kibírom valahogy, s hátha segít. Tudtam, hogy nem hagyományos masszázsról van szó, de ilyen kellemes meglepetésre nem számítottam. Még akkor sem, ha az energiát, amit át próbált adni, nem is igazán a combomban, hanem sokkal inkább a gondolataimban éreztem.

 

Enyhült az alap fájdalom, de a kapcsolódó beszélgetés, amellyel a problémára próbáltunk rájönni, fontosabb volt. "Vigyázz a futással, úgy érzem, tovább erősíti a kemény oldaladat,” - mondta. "Olyan kedves, csajos lány voltál fiatal korodban, mára túlságosan megkeményített az élet. A gesztusaid is megférfiasodtak, vissza kellene találnod a nőiességedhez. Kosárlabdáztál, játékos vagy, próbálkozz mással is."

 

A tény, hogy ekkor már több mint egy éve nem hordtam nadrágot, Ildikó szavait igazolta. A műtét után kényelmesebb volt, s közben valami nekem is bekattant ezzel az elvesztett nőiességgel kapcsolatban. Valószínűleg ezt próbáltam ösztönösen ellensúlyozni a szoknyáimmal. De az fel sem merült bennem, hogy a futás, amely eddig alapja volt az életmódváltásnak, s az önmagamhoz vezető úton tartott, akár ellenem is játszhat! 

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(8)
Pozitív értékelés (8) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: