Fitnesz
Frissítve: 2016.02.03.

Fuss, hogy utolérd magad - V.

Gy. Szabó Csilla blogja - Pontosan két hét maradt hátra a brüsszeli 20 kilométerig, az első igazi megmérettetésig. Miként a 10 kilométer előtt, úgy most is "bejárásra" mentünk a versenyt megelőző vasárnap délelőtt. De ahogy a táv növekedett, úgy fogyott csapatunk is.

Mindössze ketten maradtunk, két lány, így vágtunk neki hármasban, Benoît-val, ezen a verőfényes, brüsszelihez képest igen meleg májusi reggelen. Nem futottuk végig a távot, de a jó háromnegyed részét megnéztük. Tudtuk, meddig kell takarékoskodni az erőnkkel, hol kell vigyázni az emelkedőkkel, és milyen is pontosan a befutót megelőző, "gyilkos", tervureni domboldal.

 

Mivel tényleg az útvonal megismerése volt a célunk, és a másik lány, Michele nálam kevésbé gyakorlott futó, nagyon kényelmes tempóban kocogtuk végig. Nagyon jó formában voltam, gyakran előre mentem, majd visszaporoszkáltam hozzájuk. A befutó helyén ezen a napon épp egy zajos középkori vásár volt, így hát kellemesen elfáradva ittunk meg egy-egy frissítőt a vidám forgatagban.

 

Egy héttel később, a vidám forgatag helyét futók izgatott tömege foglalta el, napfény helyett pedig szomorú esőfelhők ijesztgettek mindenfelől. Örültem volna egy kicsit barátságosabb időnek, de a nagy meleg úgyis csak nehezítené a helyzetünket. Michele férje vitt minket a lehető legközelebb a rajthoz, majd sikeresen megtaláltuk az edzőnket, Benoît-t is.

 

A 10 km-es eredményemnek köszönhetően sikerült a rajtszámomat egy előrébb lévő indulási bokszra cserélnem. A többiek hátrábbról, különböző helyekről indultak, merthogy a verseny napjára azért mégis többen lettünk.

 

Megint "lassan" indultunk. Pontosan úgy, ahogy Benoît a lassú indulást általában elképzeli. Tempóan... Milyen jó lett volna, ha a rajtnál, mondjuk, elkerüljük egymást?! Vagy soha az életben nem is találkozunk?! Vagy mondjuk, valami sürgős dolga akadt volna, ahelyett, hogy a "lassú" kezdésével kínozzon?! Ezek a gondolatok cikáztak át hirtelen a fejemen, de már nem volt visszaút. Tartottam a lépést, néha még mosolyogni is próbáltam, csak hogy úgy tűnjön, minden rendben, jól vagyok. Egyébként jól is voltam, de nem bíztam benne, hogy ebben a tempóban végig bírni fogom.

 

Úgy a tizennegyedik kilométer tájékán kezdett nagyon nehéz lenni. Egy hosszú sík szakaszon haladtunk, s nekem úgy tűnt, soha sem lesz vége. Benoît látta, hogy rohamosan fáradok, úgyhogy biztatni kezdett: minden nagyon jó, tartjuk az időt, semmi gond nincs. Ez persze kicsit megnyugtatott. Mégis egyre nehezebben követtem. Rendszeresen elrágcsáltam egyet-egyet az energia-cukorkáimból, és vizet is kortyoltam hozzá, nehogy baj legyen. Mennyit jöttem már erre autóval, és milyen rövidke útszakasznak tűnt mindig...

 

És végre ráfordultunk a tervureni sugárútra. Tudtam, hogy jön az emelkedő, de már három kilométeren belülre kerültünk. Ólommá nehezült lábakkal vágtam neki. Még a közepénél sem tartottunk, mikor Benoît úgy döntött visszafordul a többiekért. De előtte, kézzel meglökve, fizikálisan próbált egy utolsó lendületet adni nekem. Pontosan tudta, hogy itt már biztatással úgysem menne sokra.

 

  • Egyedül kell megoldanom, s kizárólag rajtam és rejtett tartalékaimon múlik, hogyan jutok el a célegyenesig. Nem tudom, hol kerestem magamban az utolsó energiaforrásokat, de megoldottam.

 

Fogalmam sem volt az eredményemről, de bíztam a két óra körüli időben. Mivel nem sokkal múlt dél, és 10kor indítottak minket, reálisnak tűnt, hogy nem vagyok nagyon messze tőle.

 

Gyalog indultam haza, felvettem az addig derekamra kötött pulóveremet, mert egyre hidegebb szél kezdett fújni. S bár a nagy esőt megúsztuk addig, az idő egyre barátságtalanabb lett, ami egy ekkora terhelést követően kifejezetten rosszul jött. Nehezen jutottam el a villamosig, pedig csak négy-ötszáz méterre lehetett a megálló a befutótól. Szabályosan rosszul éreztem magam. Kerülgetett a hányinger, lábaim remegni kezdtek. De miért most? Túl vagyok rajta, fellélegezhetnék. Éreztem, hogy teljesen kifutottam magam, Benoît óvatosan, de biztosan, a teljesítőképességem határain túlra "taszított". Kínszenvedés volt, mire hazaértem.

 

1:49! Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az eredményemet. Ezek szerint tényleg rendben voltak a részidők, tényleg jól haladtunk. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog!

 

  • Képes voltam két órán belül lefutni 20 kilométert? Igen, képes voltam rá majdnem 47 évesen, kétgyerekes anyukaként, közel húsz évnyi "tespedés" után!

 

 

Boldogságom azonban nem volt felhőtlen. De magamat ismerve, ezen már meg sem lepődtem. Mindenki nagy elismeréssel nyugtázta az eredményemet, s végre én is maradéktalanul elégedett voltam vele. De vajon büszkélkedhetek-e egy teljesítménnyel, amit nem egyedül értem el? Bárkivel beszéltem, mindig hozzátettem, milyen fontos volt az edzőm segítsége.

 

Egyetlen barátom volt, aki nyíltan - már a 10 kilométeres után - nekem szegezte a kérdést az eredményeimről beszélgetve:

- Mondd Csilla, te végülis kiért futsz? Benoit kedvéért?

 

Akkor mellbe vágott a mondat, önérzetesen vágtam vissza, hogy természetesen nem! De nagyon jól láttam a szemében, hogy nem hisz nekem. Én sem hittem igazán abban, amit mondtam, de ekkor még nem értettem, feltételezését pont azért érzem ennyire sértőnek, mert valójában nagyon is a lényegre tapintott vele. Szükségem volt néhány hétre, s egy újabb versenyre ahhoz, hogy magamnak is feltegyem ugyanezt a kérdést. A 20 kilométeres után már számomra is egyértelművé vált, hogy ez az a gondolat, ami nem hagy nyugodni, s ezért nem tudok felhőtlenül boldog lenni.

 

Amikor a téma újra szóba került, már tudtam a választ! Olivier mentegetőzött, hogy igazán nem akart megbántani, csak furcsállja, hogy az eredményeimről beszélgetve állandóan csak az edző nevét emlegetem, mintha nem is én futottam volna le ezeket a távokat, s mintha nem is magamnak köszönhetném őket. Akkor elmeséltem neki, mit is mondott Benoît, amikor a húszasnak nekivágtunk: azért marad velem szinte végig, mert a csapatban én vagyok az egyetlen, aki nagy eredményre képes. A többiek is teljesíteni fogják a maguk módján, de abban nem lesz semmi extra. Én viszont túl tudok lépni önmagamon, mert óriási az akaraterőm.

 

  • Nem tudtam megmondani, mikor éreztem azt utoljára, hogy valaki igazán hisz bennem! Jobban, mint én saját magamban.

 

Hogyan okozhattam volna neki csalódást! Az emlékeim között kutatva egészen a gyerekkoromig kellett visszamennem, hogy a bizalom ilyen határozott megnyilvánulására akadjak. Talán a szüleim voltak azok, akik utoljára ennyire nyíltan és egyértelműen kimondták, erős vagyok és képes arra, hogy megvalósítsak mindent, amit szeretnék. A válasz tehát kétségtelenül ez a bizalom volt, s én mindenképpen rá akartam szolgálni.

 

Nagyon érdekes dolog ez a motiváció.

 

Egy-két évvel ezelőtt a Paris Match-ban olvastam egy interjút a francia tenisz válogatott egyik pszichológusával. Szerinte ebben a kérdésben alapvető különbséget kell tenni férfi és női sportolók között. A fiúkat általában nem kell nógatni a versenyzésre, számukra természetes, hogy minden körülmények között összemérjék az erejüket, s hogy eldöntsék, ki a jobb, erősebb, okosabb közülük. Már egészen kicsi koruktól, mert így kódolta őket a természet.

 

Sokkal nehezebb azonban lányokkal dolgozni, mert nincs meg bennük ez az ösztönös versenykényszer. Szükségük van egy személyre, akinek a kedvéért végül rálépnek erre a számukra idegen útra. Az esetek többségében ez egy férfi, többnyire az apa. A híressé vált sportolónők között sorolhatnánk is a példákat, ahol az apuka volt az, aki elindította lányát a világhírnév felé. Aztán, persze, arra is találhatnánk példát, nem is keveset, hogy ez a serdülőkor végéig többnyire nagyon jól működő apa-lánya páros hogyan bomlik fel egy új férfi törvényszerű megjelenésével, s omlik is össze vele egy sportolónő pályafutása.

 

Én magam is Apukám miatt lettem sportőrült egészen pici koromtól kezdve. Anyukám sohasem tagadta azt a mélységes megvetést, amellyel általában a sportok iránt viseltetett. Egyedül a tenisz volt számára kivétel ez alól. De mindig becsültem azért, hogy nem rejti véka alá a véleményét, s ezt nyíltan meg is mondja nekünk. Talán ezért, de soha nem jelentett problémát, hogy nem nézi meg a meccseimet.

 

A sport nekem mindig azt a kalandot jelentette, amelyet Apukámmal éltem meg. Az ő elismerését akartam kivívni azzal, hogy edzésen és meccsen egyaránt, minden tőlem telhetőt megtettem, és semmi pénzért sem hoztam volna szégyent a kosaras berkekben jól csengő nevére. De legfőképpen azért, mert tudtam, hogy hisz bennem. S így már talán az is jobban érthető, ha néhány évtizeddel később, a bizalom hasonló megnyilvánulása ismét nagy teljesítményekre ösztökél.

 

Körülbelül nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egyszer erélyesen rám szólt: "Ilyen nőiesen tipegve-topogva egy sportoló nem futhat. Na, gyere, megtanulunk rendesen futni, ahogy kell!" Nem ment könnyen, de megtanultam. Aztán a hosszú, sport nélkül töltött évek alatt újra elfelejtettem. Legnagyobb bánatomra, ma ismét nőiesen, tipegve futok. Igaz, akkora távokat, amelyekre korábban nem is gondoltam. Vajon mit szólna, hogyha látná? Ma már talán nem zavarná...

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(7)
Pozitív értékelés (7) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: