Fitnesz
Frissítve: 2016.01.28.

Fuss, hogy utolérd magad - IV.

Gy. Szabó Csilla blogja - A sors úgy hozta, hogy három héttel később, a gyerekek teniszklubjában közös futást szerveztek, amelyen bárki részt vehetett, nemcsak a klubtagok de a szülők is. Kaptam róla több e-mailes és sms értesítést, de gyorsan kidobtam őket. Nem bohóckodunk, nem futunk másokkal, nem, nem és nem. 

Szombat este azonban fiaim személyes üzenettel tértek haza. Fizikai edzésüket véletlenül - írtam már, hogy ebben nem hiszek - a futást szervező edző, Benoît tartotta, aki jelezte nekik, hogy mindenképpen számít rám vasárnap reggel. Mit mondhattam volna erre a konkrét kérésre? Beadtam a derekam.

 

Nem túl lelkesen ugyan, de ott voltam vasárnap reggel. Tizenhárman voltunk a két edzővel együtt, ismerősök és ismeretlenek, felnőttek és gyerekek vegyesen. Mivel a többség nem volt rendszeres futó, nem ígérkezett túl megterhelőnek a délelőtt. Hat kilométer volt betervezve, ezért örültem neki, hogy előző nap már jól kifutottam magam. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy eddig - a női futóverseny kivételével - sohasem futottam erdőben. Benoît viszont kifejezetten kedveli a változatos terepet, amiben bővelkednek a teniszklub körüli kisebb nagyobb erdők.

 

Bevetettük magunkat a bozótosba, s mivel szombaton egész éjjel esett, a nagy sárban folyamatosan csúszkáltunk s bizony néha estünk is. A táv nem volt hosszú, a lemaradókat mindig bevártuk, s többnyire vissza is futottunk értük. Viszont gyorsan piszkosak lettünk és az emelkedők miatt alaposan meg is izzadtunk. Mikor a tervezett táv végére értünk, a többség alaposan elfáradt.

 

Benoît feltette a kérdést: ki akar repetázni? Az én válaszomat meg sem várva már indított is tovább. Végül a fiatal edző Pepitó és egy ismeretlen férfi társaságában, hárman újraindultunk egy három kilométeres körre.

 

Nem tudtam, mire vállalkozom.

 

Ismertem ugyan Pepitót, de azt csak később, otthon tudtam meg a gyerekeimtől, hogy vele még ők sem bírják tartani a tempót, olyan fizikuma van. Az ismeretlen férfiről, Olivier-ről pedig kiderült, hogy rendszeresen fut, fiatal korában triatlonozott. Gyorsan rá kellett jönnöm, öngyilkos vállalkozás volt a részemről velük folytatni. Hova tűnt a kellemes, családias, vasárnap délelőtti frissítő testmozgás?  A két "pasi"  úgy indult neki, hogy alig kaptam levegőt. Igyekeztem tartani a lépést, mégis rendszeresen vissza kellett kanyarodniuk értem. Próbáltam minden létező erőmet mozgósítani, mindent beleadni, de nem tellett többre. A végén persze együtt, hárman futottunk be a klubház udvarára, én pedig még sohasem voltam ilyen boldog attól, hogy megállhattam. Halálosan kimerültem három pici kilométertől. De ez a fáradtság - mint mindig futás után - az a nagyon jól eső, elégedettséggel eltöltő fáradtság volt. Nem beszélve a büszkeségről, hogy túléltem.

 

 

Mint utóbb kiderült, nem egyszeri alkalom lett a kezdeményezésből. Benoît vezetésével ettől kezdve havonta egyszer összejöttünk vagy egy kis erdei hat-hét kilométeres túrára, vagy rövidebb távokat váltogató gyorsító edzésekre. S bár soha többé nem voltunk tizenhárman, kialakult egy öt-hat fős kemény mag, amelynek tagjai mindig ott voltak. Mondanom sem kell, én voltam az egyetlen, aki ettől kezdve soha sem hagyott ki közös gyakorlást. A kis csoport célja a május 14.-i, helyi 10km és a május 29.-i, brüsszeli 20km teljesítése lett.  

 

Ma már tudom mekkora szerencse volt csatlakozni a csoporthoz és legfőképpen egy jó edzőhöz. Ez a nap alapvetően megváltoztatta a futáshoz való viszonyomat és ezzel együtt mindent, amit el tudtam és el tudok érni vele. Nagyon makacs, önfejű ember vagyok. Ez kiváló tulajdonság akkor, amikor az ember rója a köröket és minden áldott nap elindul. De nem jó akkor, amikor elutasítja a segítséget, és nem hallgatja meg mások szakszerű véleményét. S bár ösztönösen, valamint fiatalkori sporttapasztalataimnak köszönhetően sok mindent jól csináltam, bizonyos dolgokban nagy hibákat követtem el kontroll hiányában. Én sajnos azok közé tartozom, akik csak a saját hibájukból tanulnak.
 

Divatnak és sznobságnak tartottam edzőt keresni egy kis futáshoz. Tévedtem. Szakképzett segítők nélkül még amatőr szinten sem fogunk olyan eredményeket elérni, amilyenekre pedig könnyedén képesek lennénk.

 

A csoporthoz csatlakozásnak volt egy másik nagyon fontos következménye is. Amikor futni kezdtem, fizikálisan és mentálisan egyaránt egyre erősebb lettem, ám a magányos edzések továbbra sem enyhítettek elszigeteltségemen. Hiába voltak napjaim szinte percre pontosan beosztva a család körüli teendőkkel, meg az itthon végzett adminisztratív munkával, az emberi kapcsolataim valójában férjemre és a két fiamra korlátozódtak. Amikor gyermekeimet iskolába vagy edzésre vittem-hoztam, találkoztam ugyan más szülőkkel, edzőkkel, s kötöttem is felületes barátságokat, de ez most valahogyan egészen más volt.

 

  • Először éreztem itt, Belgiumban, hogy magam miatt érdeklem a többieket. Végre megszabadulhattam attól a nyomasztó érzéstől, hogy kizárólag valakinek a feleségeként vagy anyukájaként szólítsanak meg.

 

Olyan emberek, akiket évek óta ismertem, végre megkérdezték a keresztnevemet. A Csillát kiejteni ugyan nem sikerült nekik, de repestem a boldogságtól, amikor a korábbi Madame Gyévai és Maman de Bálint vagy Zsombor helyett, egyszeriben Szillaként kezdtek szólítani. Inkább ejtsék rosszul, csak az én saját, születésem óta hordott nevem legyen.

 

Ekkortájt egyszer nagyobb, magyar baráti társaság vendégeskedett nálunk. Magától értetődő volt, hogy hamar a futásra és a futóversenyekre terelődött a szó. Kriszta, aki maga is rendszeresen fut, nem titkolt, éles gúnnyal jegyezte meg: halálos veszély ez a férjekre nézve. Ha egy nő futni kezd, visszanyeri az évek alatt elvesztett önbizalmát és nem lehet többé bábuként irányítani! A többség mosolygott ezen a mondaton, vagy lelkesen helyeselt.

 

Egyetlen szót sem szóltam, annyira szíven talált a megjegyzés. A társaságnak fogalma sem volt róla, Kriszta mekkora igazságot mondott ki, én viszont pontosan tudtam mire gondol. Nekem és rólam szólt. Ez a visszakapott önbizalom segített engem is abban, hogy egyre többször nemet mondjak olyan dolgokra, amelyekre korábban sohasem mertem volna. Pedig kellett volna.

 

A havi egyszeri csoportos edzések mellett a többi napon is egyre többet kezdtem futni. Egyik vasárnap először sikerült megtennem egy 20 kilométer körüli távot, igaz legalább két és fél órát vett igénybe. De sikerült, így most már tudtam, hogy képes vagyok rá. Ettől kezdve a tíz kilométer lett a minimum, és ha kicsit is jobban éreztem magam és időm is volt elegendő,  tizenháromig, tizennégyig meg sem álltam.  A heti adagom így elérte a hetven kilométert.

 

A tavasz beköszöntével hetente egyszer, Benoît, Boot Camp néven szabadtéri erősítő edzéseket szervezett nekünk. Először tétováztam egy kicsit, aztán az első közös gyakorlás után ehhez is megjött a kedvem. A csapathoz tartozás érzése, a kellemes társaság iránti vágy legyőzte bennem a félelmet, hogy majd férfiasra túlizmosodom, amikor én éppen a nőies karcsúságomat szeretném megőrizni a futómániámmal.

 

A foglalkozásokon való részvételhez azonban be kellett volna lépnem a teniszklubba. Erről eddig csak álmodoztam, ám most néhány napos tépelődés után a család elé álltam az ötlettel és keresztülvittem. Tizennégy év anyukaság után teljes jogú tag lettem. Az igazgató mosolyogva jegyezte meg, épp itt volt az ideje.

 

  • A belga szokásoknak megfelelően a leánykori nevemen vettek fel, ami külön örömmel töltött el. Amikor első alkalommal pályát foglaltunk többször is megnéztem a táblázatban, csakhogy láthassam: szaboc. Vajon a klubbeli barátaim tudják-e, hogy ez a hat betű én vagyok?

 

Az első verseny, amelyre már segítséggel készültem fel, egy helyi 10 kilométeres futás volt május közepén. Egy héttel korábban kis csoportban végigmentünk az útvonalon s megterveztük a taktikát. Kényelmes kezdés után átverekedjük magunkat az erdei nehezebb terepen, majd a városi utakra kiérve, a frissítő pont után lehet majd erősíteni. Nagyon szépen hangzott minden, ráadásul egy igazán gyönyörű, napfényes délelőttön tettük meg ezt a bejárást. Legnagyobb bánatomra, egy héttel később már borongós, csepergősen esős időben vágtunk neki a távnak. Mivel a csoportból a lányok közül én mertem egyedül kimondani, hogy jó időt szeretnék futni, a fiúknak meg úgysem kell segítség, Benoît velem rajtolt. A kényelmes kezdés azonban nem ugyanazt jelentette neki és nekem. Én tényleg arra gondoltam, hogy komótosan, az izmokat alaposan bemelegítve vágunk neki. Hát nem. A lányok már pár száz méter után lemaradoztak, mi pedig szépen mentünk egyre előbbre a tömegben. Az erdőben már tudtam, hogy felfelé mennyire fontos a lélegzés, fújtattam is rendesen, a lejtőn lefelé pedig próbáltam nem fékezni, ahogy az edzéseken "tanultam".

 

A frissítő pont előtt Benoît visszafordult a többiekért, én pedig azt az utasítást kaptam, hogy mindent bele. Itt kellett volna valami picikét ennem is, szőlőcukrot hoztam magammal erre a célra. De óriási hibát követtem el, mert nem bontottam ki előre a celofán csomagolásból. Bal kezemben egy pohár vízzel egyensúlyoztam, a jobbal és a fogaimmal próbáltam kibontani a cukrot, miközben egy csúszós, macskaköves részen haladtunk át. Végül celofánostul bekaptam az egészet, és kicsit később kiköptem az ehetetlen részeket. Szégyelltem, de nem volt más megoldás. Kortyoltam a vízből, a felét pedig véletlenül magamra is öntöttem. Huhhh, ez egyáltalán nem esett jól.

 

Egyedül folytattam, s úgy éreztem, nagyon erősen kezdtünk az elején, mert sehol sem találtam a tartalékot, amivel belehúzhattam volna. A célegyenes előtt két hatalmas emelkedőn kellett átvergődnöm, de mivel edzésben voltam, ezen a részen erősebbnek bizonyultam a körülöttem poroszkálóknál. A célban a csapattagokat már nem találtam meg, viszont több kedves ismerőssel is találkoztam, akikre nem számítottam. De egy 10 kilométeres táv végül is tényleg biztonságosan lefutható egy átlagosan jó formában lévő, egészséges, de nem kiugróan edzett "átlagember" számára is.

 

51:37. Tudtam, hogy Benoît ennél jobbat, 50 alatti időt irányzott elő nekem, s picit csalódott volt, amikor másnap beszéltünk. Az eredményből azonnal látta, hogy a végén bizony nem tudtam úgy hajrázni, ahogy kellett volna.

 

Fotó: shutterstock.com

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(5)
Pozitív értékelés (5) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: