Fitnesz
Frissítve: 2016.01.28.

Fuss, hogy utolérd magad - III.

Gy. Szabó Csilla blogja - Napra pontosan négy héttel a műtét után újrakezdtem a futást. Mindenki óva intett a hirtelen nagy terheléstől, így nagyon óvatos voltam. Első alkalommal egy lassú öt-hat kilométerrel próbálkoztam, s ebben az esetben a lassú a közel egy évvel korábbi kezdéshez hasonló vánszorgást jelentette. 

Futás - egyedül

Magam sem értettem, hogyan lehetséges, de nem dagadt be sem a bokám, sem a lábam. Egyetlen hét pihenés ennyit számítana? Bizonyára. Ez volt a jó hír, hiszen, ami a távot illette, nem kellett teljesen nulláról indulnom. Amatőr körökben azért öt-hat kilométer nem is olyan rossz. Viszont, ami a sebességet illette, az elkeserítő volt, szinte sétáltam.

 

Helyzetemet súlyosbította, hogy a kórházban eltöltött alig öt nap alatt ugyan szinte azonnal két-három kilót fogytam, a lábadozás időszakában azonban képtelen voltam figyelni magamra, így a rendszertelen, rossz táplálkozásnak köszönhetően végül öt-hat kiló plusszal zártam. Talán erre reagált szervezetem ilyen durván, amikor először megmozdultam.

 

Ha mindez nem június végén történik, kétségbe estem volna. De jött a nyár, s az évnek ebben az időszakában sohasem szoktam hízni. És volt itt valami más is. Valami sokkal fontosabb. Most már pontosan tudtam, amennyiben a szervezetem engedi, akkor rajtam semmiképpen sem fog múlni ez az ismételt újrakezdés. A mögöttem álló, kicsivel több mint egy esztendő olyan sokat formált rajtam emberileg, annyira közel vitt már a régi, fiatalkori önmagamhoz, hogy egyszerűen nem adhattam esélyt a kudarcnak. Még az is megfordult a fejemben, hogy ha "véletlenül" nem vágok bele ebbe az életmódváltásba, harminc kilóval súlyosabban, zéró állóképességgel talán ott is maradok a műtőasztalon?!

 

  • Miért siránkoznék tehát most azon, hogy nagyon nehéz, nagyon fáj, nem megy?

 

Túléltem, s ami egyszer már sikerült nehezebb helyzetben, most miért ne sikerülne újból? Úgyhogy a távot ugyan nem emeltem, de első héten kétnaponta, aztán a második héttől kezdve újból naponta nekivágtam.

 

Tizenöt éve éltük már a Brüsszel-Budapest közötti kétlaki életet. A Magyarországon töltött nyarak nemcsak a hírhedten esős és szürke belga időjárás ellentételezéseként voltak fontosak, de a családommal való találkozás, az otthon melege mindig elegendő energiával töltött fel az év hátralévő hónapjainak átvészeléséhez is. S bár ilyenkor mindig dúskáltam a cukros gyümölcsökben és zöldségekben, ez a súlyomon sohasem látszott meg, vagy ha igen, akkor is inkább mínuszban. És ez sohasem jöhetett volna jobbkor, mint éppen most. Abban ugyanis nem bíztam, hogy a műtét után felszedett kilókat majd a futással azonnal elveszítem, tudtam, hogy az étkezésemre kell újból nagyon odafigyelnem, s erre a nyár volt a legalkalmasabb időszak.

 

Bizonyára a kiindulópontot jelentő fogyókúrám sikeréhez az is hozzájárult, hogy július 2-án indítottam, s nem az év bármely más tetszőleges napján. De hát születni is nyáron születtem, s mint annyi minden más, vélhetően a súly is elsősorban fejben dől el!

 

Nem hiszek a véletlenekben. A műtét időzítése sok minden miatt csúszott, meghiúsítva ezzel indulásomat a brüsszeli 20 kilométeren, s egyéb tervezett programjaim kivitelezését. De most már tudom, hogy így volt jó. Ekkora táv megtételére teljesen alkalmatlan lettem volna, s a nyári lassú és fokozatos újrakezdés is tökéletes volt.

 

Amikor szeptemberben visszatértünk a rendes hétköznapi ritmusunkhoz, újult erővel kezdtem futni. De még mindig egyedül, s továbbra sem kerestem a társaságot. Azt hiszem a korábban felsorolt érvek mellet volt még egy fontos, kimondatlan is.

 

  • Egyszerűen nem bíztam magamban. Minden nap tanúságot tettem ugyan a kitartásomról, és mégsem. Olyasmi motoszkált a fejemben, hogyha valaki mással kell futnom, azonnal kiderül, hogy nem bírom, hogy gyenge vagyok, hogy ez az egész csak egy tünemény.

 

Egy ismerősöm kiposztolt egy női futóversenyt a facebook-on. A táv kilenc kilométer, a lakásunkhoz közeli erdőben, egy novemberi vasárnap délelőtt. Jelentkeztem. Ekkor már szép lassan 10 kilométer fölé kerültem naponta, úgy gondoltam menni fog. Annyit kérdeztem csak edző barátaimtól, hogyan készüljek az utolsó napokban? Mert bár az én koromban ez már csak egy hobbi és szórakozás, ha elindulok egy versenyen, szeretnék minél jobb eredményt elérni. Nem tudok megszabadulni énem teljesítmény centrikus oldalától.

 

Tartottam magam a tanácsokhoz, csütörtökön futottam utoljára, hogy kicsit kiéhezzek a vasárnapi megmérettetésre.

 

 

 


Eljött a nagy nap. Remek hangulatban, dobosok ritmusára melegítettünk, s néhány ismerős lánnyal is összefutottam. Mindannyian társaságban voltak, a jótékonysági célnak megfelelően elsősorban szórakozni érkeztek. Aztán elindultunk. Hiába határoztam el előre, hogy lassan kezdek, és majd erősítek, nem tudtam ellenállni a versenyláznak. Nálam jóval fiatalabb, atlétikusabb lányokat igyekeztem követni, cseppet sem számolva az erdei terep nehézségeivel. Az első kör, vagyis a harmadik kilométer végén hatalmas emelkedők következtek, s egyre erősebb ismeretlen fájdalmat éreztem a combomban.

 

Tudtam, hogy elszúrtam, de mivel az állóképességem ekkor már nagyon jó volt, folytattam, ahogy csak bírtam. 50.13 lett a vége. "Büntiből" hazakocogtam, hogy mégis meglegyen a napi adag.

 

Csalódott voltam, jobb eredményre számítottam. Pontosabban nem is az eredmény miatt voltam ennyire mérges, hanem azért, mert nem tudtam az általam elképzelt taktikához tartani magam, és még meg is sérültem. Gyerekeim joggal csodálkoztak a viselkedésemen, be kellett látnom, mennyire nevetséges, ahogy bosszankodom. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ezután lesz még kedvem futóversenyen indulni. Talán mégis jobb lenne, ha végérvényesen maradnék a magányos kocogásnál.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(5)
Pozitív értékelés (5) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: