Fitnesz
Frissítve: 2016.05.19.

Fuss, hogy utolérd magad - XIX.

Gy. Szabó Csilla blogja - Azokat az ismerőseimet, akik nem futnak, leginkább az érdekli, pontosan hogyan is kezdtem. Milyen terveket állítottam össze, hogyan döntöttem el a távokat, a rendszerességet? Miért pont annyit, miért nem mást?

Tudom, azért kérdezik szinte lépésről lépésre, mert ők is bele akarnak vágni, csak azt az első picike lépést annyira nehéz megtenni.

 

Az az igazság, hogy én sohasem voltam ennyire tudatos. Egyetlen percet sem pazaroltam ezekre a kérdésekre. Borzasztóan nagy volt bennem az elhatározás, mert elégedetlen voltam az életemmel és önmagammal. Tudtam, hogyha nem változtatok rajta gyökeresen, akkor végül a diliházban kötök ki. Arról nem is beszélve, hogy egy sikeres fogyókúra csupán belépő egy szebb világba, a neheze, vagyis az új súly megtartása, csak eztán jön.

 

Úgyhogy nem kértem tanácsot senkitől, nem bújtam a futós blogokat, s a fitneszlapokat, csak vettem egy nagy levegőt és egy cipőt.

 

Az igazi ösztönzést, a példát, önmagamban kellett megkeresnem. Jó mélyen, de mindig is ott volt bennem. Apukám 58 éves lehetett, amikor az első szívinfarktusát kapta. Tipikus történet volt az övé. Nagydarab, egykori NBI-es kosaras, aki a munkahelyi stresszt jobbára evéssel nyomta el. Nem ismertem fiatalon, vékonyan, úgy szerettem, ahogy volt, fel sem tűnt gyarapodó túlsúlya. A kórházi orvosok azonban közel sem voltak olyan elnézőek vele szemben, mint én.

 

Ultimátumot kapott, vagy lefogy legalább 20 kilót, vagy a következő szívroham rövid időn belül, biztosan elviszi. Lefogyott. És kocogni kezdett. Nem túl sokat, nem is gyorsan, s jobbára csak esténként, amikor senki sem látta. De tartotta magát az ígéretéhez, amit magában nekem tett. Kicsi gyerek voltam még, és legalább azt meg akarta élni, hogy leérettségizzek, aztán, csak hogy befejezzem a főiskolát, hogy munkám legyen, hogy férjhez menjek. A gyerekeim születéséig ugyan már nem bírta ki, de ez a plusz 13 esztendő mindkettőnknek csodálatos ajándék volt.

 

Ma már nekem is eszembe szokott jutni, talán jobb lett volna rögtön az elején valamilyen minimális tervet kidolgoznom a futást illetően. Nem tettem, teljesen a véletlenre bíztam magam. Talán a szerencsének köszönhetem, hogy minden jól alakult a későbbiekben, én mégis inkább azt mondanám,

 

a legkilátástalanabb helyzetekben is feltűnik valahol, valamilyen formában egy aprócska reménysugár. Csak észre kell vennünk.

 

Az én picinyke fényem az volt, hogy a lakásunk közelében több futásra alkalmas terep is van, csak választanom kellett közülük. A teniszklubunk, amelytől pár száz méterre lakunk, természetvédelmi terület, s az azt körülvevő utcák és szélesebb bicikliutak éppen egy 2 kilométeres kört alkotnak. Ideális kezdő távnak gondoltam, magától értetődő volt. hogy éppen itt és éppen ezzel a távval kezdjem. Ennél kevesebbért szerintem fel sem érdemes húzni a futócipőt, többet pedig kockázatos elsőre, edzetlenül bevállalni.

 

Még a betonborításnak is örültem, hiszen így az állandó esőzések közepette sem kellett lemondanom a mindennapos edzésről. Egyik olasz barátnőm is ekkor vette fejébe, hogy mozogni kezd, de ő nem bízta a véletlenre. Egy ismerősétől terveket kapott, pontosabban egy számomra elég furcsa ütemezést. Pár perc futás, pár perc séta, aztán megint pár perc futás, megint séta, váltakozva, elkerülve a nagyobb kifáradást.

 

Azóta másoktól is hallottam erről a módszerről, de akkor, elsőre, nagyon meglepődtem rajta. Soha nem jutott volna az eszembe. Nekem az sport, ha jól megizzadunk, kifáradunk, és kicsit mindig túllépünk a határainkon. Kíváncsian vártam tehát Floriana beszámolóit. Mindhiába. Néhány hét után abbahagyta gondosan megtervezett futóprogramját. Anélkül, hogy egyszer is igazán elfáradt volna.

 

Miután megtaláltam az ideális pályát és az ideális távot, hosszú hónapokig ezen a körön maradtam.

 

Ahogy belelendültem és erősödtem, 3-4 hónappal később egyszerűen csak hozzáadtam egyet, ami pontosan 2 kilométerrel többet jelentett.

 

Napközben alig-alig találkoztam autókkal. Mintha vidéken edzettem volna, néhány szakaszon olyan ritkán álltak a házak, hogy kifejezetten bokros, fás területek között vitt az utam. Nagy ritkán fordult csak meg a fejemben, hogy ilyentájt talán nem is olyan biztonságos a környék, ám soha nem ért a legkisebb atrocitás sem.

 

Már nem is tudom, kitől hallottam először az időközben feltűnt szatírról, aki a közelben lévő francia gimnázium kamaszlányait ijesztgette. A szóbeszéd azonban napról napra erősödött. Aztán már nem is csak szóbeszéd volt, az egyik barátnőm nekem is átküldte az iskolai közleményt, amelyben óvatosságra szólították fel a diákokat és szüleiket. Pontosan azon az útvonalon, ahol nap mint nap futottam.

 

Ez az őrült is választhatott volna más helyet vagy időpontot, gondoltam, és most először én is megijedtem. Pedig láthatóan megerősítették a rendőri jelenlétet, egyre többször botlottam járőrökbe. Gyerekeim karakterüknek megfelelően és homlokegyenest ellenkezően reagáltak az aggasztó hírekre. A nagyobbik, Bálint azonnal megtiltotta, hogy futni menjek. Hallani sem akart róla, hogy akár a legkisebb veszélynek is kitegyem magam. Napirendet tervezett, mikor és ki tudna elkísérni. A kisebbiket, Zsombort egyetlen pillanatra sem zökkentették ki nyugalmából a történtek.

 

"Ugyan, Mami, menj csak nyugodtan, a te korodban semmit sem kockáztatsz..."

 

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Hogy negyvenöt felett már a szatíroktól sem kell tartani? Ismerve csípős, de találó humorát, inkább nevettem.

 

Viszont az útvonalamat véglegesen megváltoztattam. Egy távolabbi kört vettem célba, ahol mindig van forgalom, és kocogók is kőröznek a nap szinte minden szakában. Eddig a benzingőztől való félelem és a távolság tartott vissza ettől a futók körében amúgy népszerűbb helytől. Féltem, hogy ha egyszer úgy elfáradok, hogy nem bírom tovább, túlságosan messziről kell majd hazajutnom. Azt pedig, hogy egy ilyen esetben mondjuk hazagyalogoljak, elképzelni sem tudtam.

 

De ha folytatni akartam a futást és elkerülni a szatírokat, nem volt más választásom…

 

Miután nem tudtam többé elkerülni a forgalmas utakat, védekezésképpen legalább az időpontot úgy választottam meg, hogy az ne a csúcsidőre essék. Idővel mégis egyre több és több ismerőssel találkoztam. Kapkodtam a fejem az innen-onnan felhangzó dudaszóra.

 

 

Nem igazán tudtam, hogy most szórakoznak velem, vagy tényleg nekem szól. Aztán egy reggel vásárlás közben összefutottam Véronique-kal, "Szinte minden nap látlak, ha valaki dudál neked, az én vagyok! "- mondta lelkesen. Megjegyeztem, ha dudálás, akkor Véronique.

 

Két nap sem telt el, egy másik anyuka, Sabine szájából hallottam ugyanezt a mondatot. Ezt is megjegyeztem, ha dudálás, akkor Sabine. Nem akartam udvariatlan lenni, úgyhogy ettől kezdve becsületesen integettem minden dudáló autónak. Tudtam, hogy csakis Véronique lehet, vagy talán Sabine, vagy valaki más.

 

Ám, ahogy apránként emeltem a távot, egyszerűen belegabalyodtam a számolásba. Mivel fejben mindig valahol máshol járok, a harmadik kör után képtelen voltam megmondani, hol tartok. Próbáltam egy bizonyos helyen a lábammal strigulákat húzni a homokba vagy a sárba, de aztán meguntam, és inkább egy távolabbi célponttal kezdtem kacérkodni. Brüsszel egyik legkedveltebb parkjával, egy igazi futóparadicsommal, a Bois de la Cambre-val. Igen ám, de ide nyolc kilométer körüli út vezet tőlünk, aggódtam, nem teszem-e túl magasra a lécet.

 

Aztán, ahogy szoktam, nagy levegő, és belevágtam. Eleinte csak hétvégén, mondván, hogy több az időm, s a tüdőmnek is kész nyereség, hogy a tó környékét ilyenkor lezárják a forgalom elől. Végül hétközben is egyre többször mentem el a nagy parkig, mert a rövidebb távolság egyszerűen nem hozott többé lázba. Google Maps-szal lemértem a tó körüli köröket, és attól függően, éppen milyen távolságot lőttem be magamnak, választhattam kicsi (1,4 km) közepes (1,7 km) és nagy (2,6 km) között.

 

Mindenféle különösebb tervezés és szándék nélkül jutottam el odáig, hogy a napi minimum adagom lett a 8-10 kilométer. Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy az oda-vissza úton túl kettő, három, majd végül négy kört is sikerült lenyomnom.

 

Utóbbival, fogcsikorgatva ugyan, de átléptem egy hihetetlen álomhatáron, a 20 kilométeren.

 

Igaz, ekkor már titokban készültem arra, hogy ugyanezt a távot versenyen is megfutom, tehát mindenképpen ki kellett előtte próbálnom teljesíthető-e. A válasz igen volt, még akkor is, ha az első próbálkozásom több mint két és fél órát vett igénybe.

 

Tudom, messze van ez a világrekordtól. Talán még egy csiga is gyorsabb 100-on, mint én 20 kilométeren, mégis nagyon boldog voltam. És az a jóleső fáradtság, ami utána hatalmába kerített, az elégedettséggel megfűszerezve legalább egy hétre ellátott pozitív energiával.

 

Aztán, ahogy az lenni szokott, amint az élet más területein felhasználtam ezt a muníciót, újból vágytam rá, hogy csordulásig töltsem a belső raktáraimat. Ebben a tempóban pedig már egyáltalán nem volt nehéz beállnom a heti 70-80 kilométeres átlagra, amit minden ismerősöm döbbenten vett tudomásul. Egyetlen egyszer, amikor véletlenül eltévedtem az erdőben, még az is megtörtént velem, hogy több mint három órán át futkostam a hazafelé vezető utat keresve. Mintha egy láthatatlan kéz lökött volna egyre messzebbre és messzebbre...    

 

Ezen a ponton mégis úgy éreztem, hogy elértem a felső határt. Ezt élvezem, ezt szeretem, innen egyszerűen nincs hová tovább lépnem. Örömmel futottam meg a brüsszeli 20 kilométerest, majd a félmaratont. Úgy tűnt, megtaláltam az ideális távot.

 

Aztán a fejemben beindultak a kicsi hangyák.

 

Mit is lehetne jobban csinálni? Mivel még mindig az elvesztett nőiességem megtalálása maradt a privát életem egyik központi problémája, az elhatározásomon, hogy ennél hosszabb távot soha semmilyen körülmények között nem teszek meg, semmiképpen sem akartam változtatni.

 

Úgy gondoltam, ennél többet futni túlságosan férfias, kemény dolog. Nem nekem való. Kézenfekvő volt, hogy akkor a gyorsaságon kell javítanom, vagyis jobb időket elérni ugyanezeken a versenyeken. A sérülések azonban előbb jöttek, mint az eredmények. Ahogyan visszanézek az eltelt kicsit több mint három évre, most már egyértelműen látom az összefüggést. Minden alkalommal, amikor a magam komótos ütemét meghaladva rátettem egy lapáttal, valahol fájni kezdett. Majd folytatva a komótosabb körözéseket, normalizálódott a helyzet. Még akkor is, ha adott esetben több mint húsz kilométert tettem meg egyhuzamban.

 

Nem szokásom feladni valamit, de most mindenképpen el kell fogadnom azt, amin nem tudok változtatni. Gyorsabb már soha az életben nem leszek, ezen hiába is erőlködöm. Viszont semmit sem veszítettem a kitartásomból és a mentális erőmből. Sőt!

 

A nőiesség sem biztos, hogy azon múlik, húsz kilométert gyűrök le vágtázva, vagy kicsit többet kényelmesen. Mondjuk harmincat, vagy esetleg negyvenkettőt.

 

Jut eszembe, nem tudja valaki, milyen időt futott az a szerencsétlen görög Marathon és Athén között? Csak hogy tudjam, mire számítsak mostantól...

 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: