Fitnesz
Frissítve: 2016.05.05.

Fuss, hogy utolérd magad - XVIII.

Gy. Szabó Csilla blogja - Nyújtás ügyben továbbra is teljesen el vagyok veszve. Elengedhetetlen vagy káros, előtte vagy utána, aznap vagy másnap, sokszor vagy ritkábban? Ahány edző, gyógytornász, sporttárs, annyi különböző vélemény. Fogalmam sincs, kire is hallgassak, ezért úgy döntöttem, megpróbálok a saját tapasztalataim alapján boldogulni.

Kisakkozom egymagam azt a módszert, ami nekem a legjobban beválik. Eddig rendesen csináltam ezeket a gyakorlatokat minden egyes futás után, és mégis megsérültem. Sokkal kevesebb nyavalyám volt az első évben, amikor még nem vettem olyan komolyan, s egyáltalán nem figyeltem a körítésre. Persze nem lenne igazságos párhuzamot vonni a jelenlegi helyzettel, hiszen akkor még sokkal kisebb terhelésnek tettem ki magamat.

 

De ha igaz, hogy egy futóedzés után törvényszerűen kialakuló mikró szakadásoknak jobbat tesz a pihenés, akkor talán én is többre jutok azzal, ha csak órákkal később nyújtok,

 

viszont rendíthetetlenül "fagyasztok". Próbaként, de most egy ideig biztosan, ezt az utat próbálom követni, s inkább csak este, vagy végül másnap szánom rá magamat. Hogy beválik-e ez a módszer, azt majd a lábaim döntik el.

 

Sokan azzal érvelnek a futás ellen, hogy borzasztóan unalmas. Én sohasem éreztem annak. A legelején a túlélés volt a cél, minden méter megtétele felért egy győzelemmel, örültem, hogy nem esek el, vagy nem szédülök be egy autó elé. Nem volt időm unatkozni. Húsz-harminc perceket egyébként sem olyan nehéz kibírni, különösen városban nem, ahol azért mindig történik valami körülöttünk. Persze amikor hosszabbak lesznek a szeánszok, elismerem, hogy az unalom is felütheti a fejét.

 

Manapság a zenehallgatás a divat, s ezen nem is csodálkozom, még ha ez nekem nem is szokásom. Ennek egy igen prózai oka van, nincs könnyen hordozható kütyüm, amivel magammal vihetném kedvenceimet. Pedig amióta viszonylag jobb minőségű okos telefonom van, nemhogy örömmel vasalok, de kifejezetten keresem az alkalmat rá. Igazoltan zárhatom ki ilyenkor a külvilágot, és azt bömböltethetek a fülembe, amit csak akarok. Viszont nem egy könnyű darab, ezért csak otthon tudom használni. Mivel ennyien esküsznek rá, biztosan ez az egyik legjobb unaloműző, de azért vannak barátaim, akik szerint

 

a zene kibillenti őket a ritmusból ezért sohasem hallgatnak futás közben.

 

Lehet hogy csak jobban kellene megválasztaniuk a számokat?

 

Aztán vannak a tudatoson élők, akik szinte minden pillanatukat módszeresen megtervezik, soha egy percet nem vesztegetnek el ostobaságokra. Ők azok, akik futás közben angol esetleg latin nyelvtant memorizálnak, a vizsgatételeiket mormolják, jogi leckéket mondanak fel,  vagy a soron következő tárgyalásukra készülnek fel pontról pontra. Őszinte csodálattal tekintek ezekre az emberekre. Hogyan képesek ilyen összeszedettek lenni?

 

Nekem ez egyszerűen nem megy. Pedig az én agyam is mindig kattog, s ez alól a futásnak szentelt idő sem kivétel. Az én gondolataim azonban egészen másfelé járnak.

 

Történeteket találok ki a saját magam szórakoztatására.

 

Regénybe illő, romantikus kalandok cikáznak a fejemben, kitalált helyeken, képzelt emberekkel. Kamasz koromban is volt már egy ilyen főszereplőm, Nórának neveztem el. Fogalmam sincs miért lett pont ez a neve, egyetlen barátnőmet sem hívták így. Akkoriban még nem futottam magányosan, úgyhogy Nóra az igen kezdetleges regénypróbálkozásaim hősnője lett, és a papírkosárban végezte.

 

 

Soha senkivel nem beszéltem erről, a világ legtermészetesebb dolga volt számomra, hogy a fejemben jönnek-mennek a történetek. Néhány héttel ezelőtt nagyobbik fiammal teljesen véletlenül kezdtünk írásról, újságírásról, gondolatokról csevegni, amikor legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy ő  nem ismeri ezt az érzést, vele nem szokott hasonló történni. Mi több, néha még az is előfordul, hogy egyáltalán semmire sem gondol. Döbbenten kérdeztem meg tőle, hogy tudsz akkor például elaludni, merthogy én akkor is valami rövid kitalált történettel segítem át magam ébrenlétből álomba. Ekkor már ő nézett rám döbbenten, hiszen ő egyszerűen csak elalszik, ahogy kell...

 

Nem sokkal megszületésem után, Anyukám elment egy jósnőhöz. Soha sem tervezett több gyereket, úgyhogy azt szerette volna tudni, hogy az egy szem lányának vajon milyen sorsa lesz? A jóslatból annyi maradt meg a családi emlékezetben, hogy a gyermek a kezei által lesz híres. Nosza, hat évesen el is kezdtem zongorázni, s Anyukám nyugodtan tekintett a jövő felé. Megtették, amit meg kellett, a helyes útra állítottak. Aztán néhány évvel később egy általános iskolai fogalmazásom nyomán a magyar tanárnő sürgősen behívatta a szüleimet.

 

"A felkelő hold fénye kísértetiesen világította meg a mezőn tornyosuló hullahegyeket."

 

Ez volt az írásom első mondata, s tanítónőmnél azon nyomban kiverte a biztosítékot. Rosszallóan kérdezte meg, mennyi krimit néz a gyermek?  Nem merték bevallani, hogy elég sokat, inkább megígérték, hogy ezentúl jobban a körmömre néznek. Én pedig azóta sem értem a dolgot. Csata után címmel, vajon mi mást lehetett volna írni?

 

Miután első irodalmi próbálkozásomat ilyen értetlenség fogadta, rendületlenül zongoráztam tovább, hogy mégiscsak a kezeim által fussak be nagy karriert, s igaza legyen annak a nyomorult jósnőnek. Míg egy nap, a kamaszkor kellős közepén, a kosárlabda erősebb nem lett. Nem volt könnyű átvinni az akaratomat, hiszen energiát és pénzt nem kímélve éveket áldoztunk a zenére. De én hajthatatlan voltam. Anyukámat csak az vigasztalta, hogy továbbra is a kézé maradt a főszerep, miközben gondosan eltette egy fiók mélyére a csata utáni hullahegyes látomásomat. Csak akkor vette újra elő, amikor évekkel később, első igazi cikkem nyomtatásban megjelent a helyi üzemi lapban. Hiába, a jósnő pontosan megmondta.

 

Hát csoda, hogy még ma is hihetetlen történetekkel űzöm el az unalmat futás közben?

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

 

 

 

Foto: pixabay, flickr by Earl McGehee

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: