Fitnesz
Frissítve: 2016.05.05.

Fuss, hogy utolérd magad - XVI.

Gy. Szabó Csilla blogja - Hányadik újrakezdés is volt ez? Már nem is számolom. A sokadik. De mit számít ez most, amikor végre újra futhatok? Óvatosabban, mint korábban bármikor, figyelve a testem minden jelzésére, de talán ismét "sínen" vagyok.

Ettől, úgy látszik, nem csak én könnyebbültem meg, de legnagyobb meglepetésemre, a szomszédaim is. Volt, aki már hívni akart telefonon, annyira aggódott, hogy nem lát nap mint nap. Hiányoztam a mindennapjaikból, s közel kéthónapnyi  küszködés után, mintha az ő világuk is visszazökkent volna a normális kerékvágásba, amint újból a megszokott időpontokban kezdtem róni korábbi útvonalamon a kilométereket.

 

Számomra is érthetetlen módon, sokkal jobban féltem a jövőtől most, amikor egyik lábsérülésből a másikba sodródtam, mint korábban, mondjuk a kórházi kalandomat követően. Pedig akkor minden téren mélyponton voltam, s egy teljes hónapon át, egyetlen métert sem tehettem meg.

 

Most, látszólag, nem volt nagy bajom, s mindössze egyetlen egyszer hagytam ki egy teljes hetet. Nem szedtem fel felesleges plusz kilókat, nem szédelegtem hónapokon át az altatás miatt. Talán a gyógyulás lassúsága szegte ennyire kedvemet, vagy a kínkeserves kezelésekbe vetett várakozásom volt túlzott, hogy a lehető leggyorsabban csillapítsák fájdalmaimat. De az is lehet, egyszerűen belefáradtam a morfondírozásba, mi lesz, ha sohasem gyógyulok meg? Mit találok majd ki a futás helyett?

 

Egyáltalán nem találtam vonzónak a lehetőséget, hogy a szabadban, aktívan eltölthető órák helyett, mondjuk honfoglaló játékkal töltsem kevéske szabadidőmet a számítógép előtt.

 

Ez annyira nem illene hozzám. Használható lábak híján azonban most ez volt a tét.

 

Újabb orvosi beutaló hiányában, tíz alkalom után búcsút intettünk egymásnak a gyógytornásszal, tudomásul véve, hogy nem gyógyultam meg teljesen. De a talpam olyan szépen javult, hogy még így is bizakodtunk.

 

Ha nyugton maradnék, akár teljesen rendbe is jöhetne, de Matthieu, az orvosom is tudta, ezzel a lehetőséggel nem számolhatunk. Úgysem maradok nyugton. Ebben az esetben viszont némi fájdalomra továbbra is számítanom kell, de várhatóan nem fog rosszabbodni, futás közben pedig már egyáltalán nem is éreztem.

 

A reggelek voltak csak továbbra is nehezek, még mindig lassacskán állok csak talpra, de amint bemelegszik a lábam, egészen elviselhető.

 

Csak rosszabb ne legyen! Egyetlen fontos házi feladatot kaptam, azzal a bizonyos teniszlabdával továbbra is naponta többször "zúzni" az izmokat és aztán fagyasztani őket. Ha ezt nem lustálkodom el, nagy baj nem lehet. Elvileg.

 

Viszont a harminc évvel ezelőtti izomszakadásomból visszamaradt fájdalommal nem igazán tudtunk mit kezdeni. De ez volt az, ami a legkevésbé aggasztott. Korábban is tudtam futni vele, így biztos voltam benne, hogy a jövőben sem fog semmitől visszatartani. Pontosabban egy átlagos teljesítménytől semmiképpen sem, versenyekre pedig még korai lenne gondolni.

 

Mivel a sportorvos minden döntést a gyógytornászra ruházott át, az ő tanácsait követve kellett nekivágnom az újrakezdésnek. Matthieu úgy gondolta, hogy kell ugyan nyújtanom a combomat, de semmiképpen sem közvetlenül futás után, s az én esetemben néhány speciális erősítő gyakorlattal talán mégis többre mennénk.  

Érezhetően kiestem korábbi, mindennapos ritmusomból, szokatlanul kényelmesen öltözködtem, s nagyon lassan fűztem a cipőmet is. Valahogy elszoktam ettől az egésztől, még ilyen rövid idő alatt is. A kedvem megvolt, az elhatározás is, csak nem tudtam hogyan is kezdjek hozzá. Kicsit zavarban voltam. Nehezek voltak az első lépések, s mivel tudat alatt féltem a fájdalmak visszatérésétől, nem is akartam magam elsőre nagyon megerőltetni.

 

Talán egy kilométert tehettem meg óvatosan, amikor hirtelen köddé vált minden szorongásom. Önkéntelenül kezdtem gyorsítani, s valami hihetetlen könnyedség fogott el. Semmi máshoz nem fogható érzés volt újból futni.

 

Örültem, de még mennyire. De azt hiszem, a legerősebb mégiscsak a hála érzése volt bennem. Nem tudtam kinek köszönjem, Istennek, sorsnak, orvosnak, gyógytornásznak, vagy az akupunktúrának. Csak abban voltam biztos, hogy valakinek nagy hálával tartozom ezért. Nagyon naggyal. Mert bármit határoztam is el, bármilyen célt is tűztem ki magam elé a sportban, s az életemben egyaránt, egészség és fizikum nélkül képtelen lennék ezeket elérni.

 

Úgy éreztem ismét saját kezemben a sorsom, s csak rajtam múlik mit kezdek ezzel a sokadik lehetőséggel.

 

Gabi barátnőm, aki példámat követve immár másodszor kezdte újra a futást, néhány napja arról panaszkodott, hogy ezúttal sokkal nehezebb volt, mint harminc évnyi semmittevés után először megmozdulni. Fiát, Kevint kellett megkérnie, legyen erős helyette is, és ne engedje, ha fel akarná adni. Annyira szenvedett. Megértettem, mert én is jártam hasonló cipőben.

 

A korábbi kihagyások után eleinte én is jó pár hétig vánszorogtam és kínlódtam. Most viszont egészen másképp éltem meg szinte pontosan ugyanazt a helyzetet. Vagy azért, mert mára tényleg tudatosult bennem, milyen sokat is köszönhetek a mindennapos edzéseknek, s tudtam mennyire fontos folytatni, tehát mentálisan nyertem meg a csatát. Vagy egyszerűen azért, mert fizikálisan annyira megerősödtem, hogy néhány hetes kihagyás sem hagyott túl nagy nyomot a formámon. Még az is eszembe jutott, hogy a pihenés kifejezetten jót tehetett az izmaimnak.

 

Most valóban csak az elindulás és az első néhány lépés volt nehéz. Amikor szeptemberben konditerembe kezdtem járni, mindenki azt ígérte, hogy ez a futásban is segíteni fog. S bár nem volt számomra egyértelmű, hogy ha azokat az izmokat is erősítjük, amelyeket egyébként a "rohangálásaimkor" nem használok, az miben javítja majd a teljesítményemet, de úgy tűnik az edzőknek igazuk volt. Talán ez is közrejátszik abban, hogy most könnyebbnek érzem az újrakezdést.  Vagy egyszerűen három év után eljutottam egy magasabb szintre? Végre felsőbb osztályba léphetek?

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(8)
Pozitív értékelés (8) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: