Fitnesz
Frissítve: 2016.04.21.

Fuss, hogy utolérd magad - XIV.

Gy. Szabó Csilla blogja -  Fiatal koromban elviselhetetlenül hosszúnak tűnt minden perc, amikor arra kényszerültem, hogy nyugodtan leüljek, és egy fontosabb eseményre vagy időszakra visszatekintve összegezzem a tapasztalataimat. A hátam közepére kívántam ezeket a kikerülhetetlen pillanatokat. Aztán negyven felé fordul a kocka. 

Magunktól megállunk, újra és újra átlapozzuk a jegyzeteinket, és elgondolkodunk rajtuk. Amióta átléptem ezen a bűvös határon, bennem is egyre erősebb a késztetés, hogy a dolgok mögé tekintsek. Hogy legalább egy picit megértsem azt a féléletnyi futamot, amelyet immár magam mögött hagytam.

 

Amikor még nem értettem, már akkor is ösztönösen zavart a gúnyos vigyorral kiejtett kapuzárási pánik szó, vagy, ahogy a franciák fogalmaznak: a negyvenesek válsága. Most, hogy benne vagyok, még inkább tiltakozom a negatív megbélyegzés ellen, hiszen ez a vitathatatlanul felkavaró életszakasz önmagunk megértéséhez visz minket egyre közelebb. Ahhoz az egyetlen személyhez, akit "nem cserélhetünk le" játszi könnyedséggel.

 

Ráadásul legalább annyira természetes folyamat ez, mint amikor a kamaszok egy-két év alatt apró építőkockákra robbantják szét magukat, hogy aztán egy új, egyedi személyiséggel léphessenek a felnőttkorba.

 

Huszonegynéhány évvel később valami hasonlót élünk át megint. A külső világ helyett hirtelen a belsőre összpontosítunk, és ismét valami nagyszerűt alkothatnánk, ha nem nézné a környezetünk ezt a kései útkeresést oly rossz szemmel.

 

Ebben a korban ugyanis már illik kiforrottnak és késznek lenni. De legalábbis úgy tenni. Én viszont egyáltalán nem voltam kész. Úgy éreztem semmi sincs a helyén, különösen én nem.

 

Húsvétkor volt pontosan három éve, hogy ebben a kétkedő, önmagamat marcangoló és kereső korszakomban, majdnem huszonöt sportmentes év után újra futni kezdtem. Bocsánat, kocogni. De hát abban a reménytelenül gyenge fizikai állapotban, amelyben még attól is torkomban dobogott a szívem, ha egy aprócska emeletet gyalogosan kellett megtennem, ez volt a legtöbb, ami tőlem tellett.

 

 

Három borzasztóan nehéz esztendővel később azonban nem azt tartom a legnagyobb eredménynek, hogy ma már újból játszi könnyedséggel szedem a lépcsőfokokat, akár több emeleten át is.

 

Igazából, azokra a mellékesnek tűnő apróságokra vagyok büszke, amikre a kezdetek kezdetén még csak nem is gondoltam.

 

Talán meglepő, de a legnagyobb nyereségnek a koránkelést érzem. Hogy mi köze ennek a futáshoz?

 

Első hallásra talán semmi, valójában nagyon is sok. Amikor úgy döntöttem, hogy mostantól napi egy-másfél órát szigorúan erre szentelek, a huszonnégy óra továbbra is 1.440 percből állt, se többől, se kevesebből. A napi tennivalóim nem csökkentek, a családom pedig velem ellentétben semmilyen életmódváltó programra nem nevezett be, úgyhogy nem is próbáltam új napirendet erőltetni rájuk. Ahhoz még nem voltam elég erős és határozott.

 

Amikor végig gondoltam egy vasárnapot, s azt, hogy ilyenkor legkésőbb két órakor ebédnek kell lennie az asztalon, egyetlen lehetőségem maradt, jó korán futni menni, hogy továbbra is mindennel időben elkészüljek. Hétvégén tehát ugyanolyan korán kellett kelnem, mint hét közben.

 

Amikor végre lett volna elég lelkierőm érvényesíteni az akaratomat, egyszerűen már nem akartam, annyira megszerettem a csöndes, nyugodt reggeleket, amikor még mindenki alszik,  és én halkan, de azt csinálok amit akarok. Ráadásul ilyenkor koncentrálni is sokkal jobban tudtam, mint bármikor napközben.

 

Aztán szépen lassan munkanapokon is elkezdtem egyre korábban kelni. Először csak hússzal, aztán harminccal, végül negyven perccel állítottam előbbre az ébresztőt. Mivel mindenhol azt olvastam - s gyerekkoromban apukám is szigorúan ragaszkodott hozzá - hogy a reggeli étkezés a legfontosabb, különösen, ha komolyan sportolunk, elhatároztam, hogy ezt az időnyereséget a kényelmes és bőséges reggelizésre fordítom.

 

És igen, most már feküdni is korábban fekszem, s egy cseppet sem vagyok fáradt. Nem ásítozom reggelente, s nem telik hosszú percekbe, hogy kikászálódjak az ágyból, mint korábban annyiszor. Az igaz, hogy a késő esti programokkal egyre inkább meggyűlik a bajom. Este tíz után, csak nagyon nehezen tudom nyitva tartani a szemem.

 

Sohasem voltam nyugodt alkat. Mindig aggódtam valami miatt. Mert mi lesz, ha ez nem sikerül, mi lesz, ha az nem sikerül, és egyáltalán, mi lesz holnap?

 

Hát most már tudom, holnap bizony holnap lesz. Ha aggódunk rajta, ha nem. Ezt a tapasztalatot is közvetve, de a futásnak köszönhetem. Pontosabban a kényszerű leállásoknak, és az utóbbi időszak sérüléseinek, amelyek egyre a türelem felé tereltek.

 

Az első megerősítés az volt, amikor egy évnyi edzés után, egy váratlan műtétet követő négy hetes kihagyást minden különösebb nehézség nélkül "túléltem", s nagyobb visszaesés nélkül folytathattam a körözést. Persze más választásom nem is nagyon volt, orvosi utasításra cselekedtem.

 

Az elhúzódó sérüléseim aztán végleg meggyőztek arról, hogy semmi értelme kapkodni. Ha pihenni kell, akkor pihenni kell, mindig mindent újra lehet kezdeni. Huszonöt évhez képest, napok, hetek, esetleg hónapok, igazán nem számítanak. Ha novemberben, az első komolyabb fájdalmaknál azonnal egy-két hétre leállok, akkor nem kellett volna január-februárban a kínok-kínját átélnem, s már-már arról fantáziálni, hogy soha többé nem futhatok.

 

A sérülés lassan távolodik, a tanulság viszont megmarad, ha a test jelez, az sohasem véletlen. A megoldáshoz pedig egyetlen út vezet, a türelem.

 

Eleinte elég nagy kihívás volt mindennap felvenni a futócipőt és nekivágni. Telt-múlt az idő, és én rendületlenül köröztem tovább a magam kis tempójával, s kezdtem megrekedni ezen a békés szinten. Megkaptam a napi boldogságadagomat, a pótolhatatlan friss levegőt, s néha még egy kis napfényt is. Kimondatlanul, de megelégedtem ennyivel.

 

Nem is gondoltam rá, hogy hosszútávon ez korántsem lesz elég, az én motivációmmal előbb vagy utóbb valami hiányozni fog. Amikor elkezdtem csapatban futni és versenyeken indulni már éreztem, nem jön ki belőlem az az eredmény, amit elvárnék magamtól. Jól estek a sprintek, ritmusváltások a közös edzéseken, de olyan ritkán futottunk együtt, hogy a teljesítményemen ez nem hagyott nyomott. Egyszerűen nem tudtam gyorsulni, bármennyire is szerettem volna.

 

Alapvetően egyedül edzettem és folyamatosan arra koncentráltam, minél többet fussak és a lehető legjobb állóképességre tegyek szert. Bíztam benne, hogy a versenyeken majd összeszedem magam. Aztán amikor egy dél-afrikai edző tanácsait olvastam, végre rájöttem mit is csináltam rosszul.

 

 

Szerinte a küzdelem hevében, sohasem tudjuk a maximumot adni, mindig pontosan arra az intenzitásra süllyedünk vissza, amellyel az edzéseinket nap mint nap végezzük. Egyszerűen a megszokásaink rabjai vagyunk. Ekkor értettem meg, miért is mondogatta oly gyakran edzőnk, Benoît, hogy a lábaink mindenre emlékeznek. Várhatok akár az életem végéig is, hogy a hosszú, de alapvetően kényelmes futásaimból egyszer csak 1 óra 40 perces félmaraton legyen. Soha nem lesz. Ahhoz könyörtelen rendszerességgel kéne maximumra pörgetni magamat.

 

Ennek a három évnek ugyanis az volt a legnagyobb tanulsága, hogy a komfortzónánk is nap mint nap alkalmazkodik az új helyzethez. Mégis, nap mint nap, újra is újra ki kell lépnünk belőle. Mert az élet tényleg azon túl kezdődik. 

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

 

 

Fotó: shutterstock.com

Következő oldal 1
Betöltés...
(6)
Pozitív értékelés (6) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: