Fitnesz
Frissítve: 2016.04.07.

Fuss, hogy utolérd magad - XIII.

Gy. Szabó Csilla blogja -  Hogy semmi sem tart örökké, az alól szerencsére a rossz dolgok sem kivételek. Bármilyen reménytelennek is tűnt a gyógyulás, ahogyan teltek-múltak a napok, s ahogyan minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy lelkileg és fizikailag egyaránt összeszedjem magam, úgy csökkentek a fájdalmaim.

Lelkiismeretesen jártam a gyógytornászhoz, aki rendületlenül tépkedte a talpamat, miközben otthon magam is rendszeresen „zúztam” egy teniszlabdával az érintett területet, és már csak egyetlen egyszer futottam a héten. Na jó, kétszer, de tényleg nagyon óvatosan.

 

Kétségtelenül sokat számít, hiszünk-e egy kezelésben, és hogy rendben vagyunk-e fejben. Az én esetemben azonban most ennél sokkal többről volt szó, bármilyen nagy várakozással mentem is el arra a budai gerincklinikára, ahol négy évvel korábban egyszer már tökéletesen meggyógyítottak. Az eredmény annyira kézzelfogható, szó szerint tapintható volt, hogy fel sem merülhetett, hogy nem használ. Korábban sportorvosom is elismerte, nem tudni miért, de az akupunktúra működni szokott. És most is működött!

 

A bioaktív pontokon végzett precíz tűszúrások nyomán éreztem a lábujjamig futó remegéseket, miután szinte azonnal csökkentek a fájdalmaim. Leginkább az áramütéshez hasonlítható ez az érzés, de a korábbi kezelésekből jól ismertem már, és tudtam, minél erősebb, annál inkább jó helyen „keresgélünk”.

 

Rózsa doktornő többször is megkérdezte, pihenjünk-e egy kicsit, de őszintén be kell vallanom, mindez semmi nem volt ahhoz képest, amit a gyógytornásznál és a futások alatt kellett korábban átélnem. Bőven belefért az erősen kellemetlen, de azért még könnyen elviselhető kategóriába.

 

A végén aztán el kellett döntenem, hogy magát a talpamat is szúrjuk-e? Mivel ez a terület különösen érzékeny, sokan inkább örömmel eltekintenek tőle. Én azonban gondolkodás nélkül igent mondtam, szemeim előtt semmi más nem lebegett: csak a gyógyulás. És persze a futás.

 

Ha segít, abba a pár perc plusz szenvedésbe már igazán nem halok bele. Aztán persze kiderült, nem is volt szenvedés. Hipp-hopp túl voltunk rajta.

 

 

Döntésem helyességéről körülbelül egy héttel később bizonyosodhattam meg. Olyan ütemben gyógyult a talpam, mint korábban még sohasem. Az első gyógytornászos kezelés után érezhettem kisebb mértékű, de hasonló felszabadulást, viszont azt hosszú stagnálás, majd igen lassú javulás követte.

 

Ebbe a folyamatba robbant bele az akupunktúra, és most már tényleg nem volt kétségem afelől, rendbe jövök. Szükségem lett volna ugyan még egy-két kezelésre, de nem tudtam újabb budapesti utakat beiktatni a programomba, ezért Rózsa doktornő most is beültetett egy-két felszívódó cérnát, amellyel az adott pontok stimulációja személyes találkozó nélkül is meghosszabbítható volt.

 

Eszembe sem jutott ezek után azon rágódni, mit találjak ki arra az esetre, ha esetleg nem futhatok tovább.

 

Egyrészt azért nem, mert ha nem tudnék teljesen felépülni, nyáron lesz majdnem két hónapom az akupunktúrára, amelyben most még jobban bíztam, mint korábban.

 

Másrészt viszont azért, mert a futással eltöltött három év alatt a problémák kezelésében is tanultam új dolgokat. Sokkal árnyaltabban, megfontoltabban tudok egy-egy kérdést megközelíteni most, mint korábban. Talán azért, mert ez olyan területe az életnek, ahol nem tudunk kifogásokat keresni. Nincs főnök, rosszindulatú munkatárs vagy nemtörődöm családtag, akire foghatnánk a kudarcainkat.

 

Ha nem sikerül egy edzés, vagy megsérülünk, és nem gyógyulunk, mi követtünk el valami hibát, és nem más.

 

Hisztériával, vádaskodással nem jutunk semmire, csak konkrét megoldásokkal, amelyek néha bizony kellemetlenek vagy éppen fájdalmasok. Ezek a tapasztalatok pedig idővel egész személyiségünkre rányomják bélyegüket.

 

Gyerekeim nevelése során jó néhány olyan dologról kellett lemondanom, amit én megkaptam a szüleimtől,  és így én is fontosnak tartottam volna nekik átadni. Az élet azonban másképp hozta. Más világban, másképpen élünk. Egy kérdésben viszont nem engedtem soha, és ez a versenysport volt. Még akkor sem, ha tudtam, hogy hosszútávon a profi sport túl megy az egészségesség határain. Meg voltam győződve arról, hogy ezek a „károk” eltörpülnek azon előnyök mellett, amelyek lelkileg megerősíthetik őket, és felkészíthetik az élet későbbi próbatételeire. Különösen igaz ez két fiú esetében.

 

A versenysport azonban Belgiumban korántsem volt ugyanaz a versenysport, amelyben én Magyarországon valamikor felnőttem. Jó pár évre szükségem volt, mire az itteni laza hozzáállást megszoktam, és rájöttem, hogy a gyerekeim mentális felkészítését nem bízhatom másokra.

 

 

Az edzések hangulatát általában nem a mindenáron győzni akarás szelleme hatotta át, a fogcsikorgatva, izzadva is legyűröm még azt a néhány percet érzése ritkán volt érezhető. Csak pislogtam nagyokat, amikor egy-egy vesztett mérkőzés után én voltam a hibás, amiért az eredménnyel foglalkozom, és nem azzal,  hogyan is érezték magukat a pályán. Merthogy az edzőik számára mindig az volt a fontos, élvezték-e a meccset. Ugyanennyi idős koromban, én nem hallottam hasonló magyarázatokat egy „kudarc” után. Megtörten kellett beismernem, tényleg nem tudok jól szórakozni azon, amikor össze-vissza ütögetnek a teniszpályán.

 

Nagyobbik fiammal mindezek ellenére elég jó eredményekkel végigversenyeztük a kamaszkort, a kisebbiket azonban más fából faragták. Nála nem használt a könyörgés, a rábeszélés, de még a büntetés sem, pedig mindenki számára nyilvánvaló volt, tehetsége miatt egyszerűen vétek lenne feladni. Képtelen volt a versenyzéssel járó stresszt leküzdeni, ami rendre megfosztotta attól, hogy kihozza magából a legjobbat.

 

Anyaként bármennyire is hajlottam arra, hogy engedjek neki, gyerekkoromban olyan erősen kódolták belém a kitartás, a soha meg nem futamodás elvét, hogy ebben az egy kérdésben nem ismertem ellentmondást. Minden alkalmat megragadtam, hogy edzőkkel, versenyzőkkel, hasonló cipőben járó szülőkkel beszéljek a problémáról, de csak sötétben tapogatóztam. Végül, egyszerűen az érzéseimre hallgattam, és próbáltam a tőlem telhető legnagyobb megértéssel, de határozottan tovább kísérni ezen az úton.

 

Sohasem értettem, miért tudok jó pszichológusként viselkedni idegen gyerekekkel, miközben a sajátjaimmal néha a legegyszerűbb dolgokban sem jutok dűlőre.

 

Zsombor egyik karácsonyi tenisztornáján találkoztam egy vele egyidős, 16 éves kislánnyal. Dúlva-fúlva jött le a pályáról, miután nagy nehezen, három szettben vert csak meg egy nála sokkal gyengébb hasonlóan ifjú szöszkét. Anyukájával egy asztalnál üldögéltem, aggódva várta gyermekét, aki a győzelem ellenére dühösen vágódott közénk a padra. Körülbelül tíz percre volt szükségem ahhoz, hogy teljesen lecsillapítsam, és végül mosolyogva távozzon a klubházból, hálás anyukájának büszke tekintetétől kísérve.

 

Pedig csak azt mondtam neki, ami akkor az eszembe jutott, hogy a legértékesebb győzelem az, amikor minden rosszul sikerül, semmi sem megy, de ha nehezen is, mégis legyőzzük önmagunkat, és végül nyerünk.

 

Nem is olyan régen ráakadtam egy ifjú bajnokokhoz írt kiváló levélre, amelynek mondanivalója mindenki számára tanulságos lehet. Szerzője egy sikeres erőnléti edző, a dél-afrikai Allistair McCaw. Szerinte fizikai képtelenség minden egyes nap ugyanolyan jól edzeni, minden mérkőzésen ugyanolyan jól játszani. Ráadásul nem is igazán rajtunk múlik, hogy ha ezeken a napokon nem tudjuk magunkból a legtöbbet kihozni. Csak és kizárólag afelett van hatalmunk, hogyan reagálunk erre a könyörtelen tényre. Éppen ezért

 

egy igazi bajnok elfogadja, hogy nem lehet folyamatosan a legjobb, megérti, hogy a siker valójában azon múlik, hogyan kontrollálja a szokásait, az érzelmeit és a gondolatait a mindennapokban, végül pedig a hullámvölgyekben pontosan ugyanolyan erőbedobással dolgozik tovább, mint ahogyan máskor a jobb napokon tenné.

 

Zsombor és én valószínűleg ugyanannak a tulajdonságunknak vagyunk az áldozatai. A maximalizmusunknak. Képtelenek vagyunk megbocsátani magunknak, ha hibázunk, ha csak egyszer is kevesebbet nyújtunk annál, amit magunktól elvárunk.

 

De majd. Ha egyszer végre kibékülünk a rossz napjainkkal, akkor láthatjuk majd meg, mire vagyunk képesek valójában.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(4)
Pozitív értékelés (4) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: