Fitnesz
Frissítve: 2016.03.30.

Fuss, hogy utolérd magad - XII.

Gy. Szabó Csilla blogja - Borzasztóan szenvedtem a tétlenségtől. Pedig csak részleges volt, a termi edzésekkel nem kellett felhagynom, s még így,  bice-bócán is elmentem egy héten legalább kétszer futni. Mi lett volna, ha mondjuk, eltöröm a lábam?  Gipsszel talán még nekem sem ment volna, úgyhogy ezt mint lehetőséget, gyorsan töröltem is. 

Ebben a fél béna állapotban, egyre csak azon morfondíroztam, ha már nem tudjuk elkerülni, vajon mikor a legjobb sérültnek lenni? Télen, amikor nincsenek versenyek és a rossz idő amúgy is hamarabb kedvünket szegi, vagy inkább tavasszal, amikor minden sokkal könnyebb, így egy ilyen morálisan megterhelő, nehéz időszak átvészelése is. Mindkettő mellett szóltak érvek és ellenérvek is.

 

Bár sokan leállnak maguktól a hideg miatt, én olyankor tudtam igazán jó távokat megtenni. Most viszont, ebben a borongós, langyos, amúgy lehangoló időben szinte emberfeletti lelki erőt kívánt tőlem, hogy még ezzel a váratlan helyzettel, vagyis a "nemfutással" is szembenézzek.

 

Önmagában a rossz idő is elég nagy büntetés lett volna. De nem volt választási lehetőségem, senki sem kérdezte meg, mikor akarok sérült lenni. Próbáltam az előnyeit nézni, s azzal vigasztaltam magam, milyen jó lesz majd felépülve, az első igazi melengető napsugarakat már futás közben, a parkban élvezni. Isten bizony, még álmodtam is róla, annyira vágytam rá!

 

Az októberi félmaraton óta latolgattuk egy ultrahangos vizsgálat szükségességét, hogy végérvényesen kiküszöbölhessük minden komolyabb ízületi vagy csontkopásos betegség lehetőségét. A kórházba azonban csak február közepén jutottam el. A diagnózist értelemszerűen a kezelő sportorvossal kellett megbeszélnem, de már az ultrahang alatt faggatóztam egy kicsit. A vizsgálatot végző szakember szerint a közel harmincéves izomszakadásom és az erőltetett futás együtt eredményezett egy folyamatos gyulladásos állapotot.

 

A kiinduló pontot képező sérülés következtében már akkoriban rossz helyre rendeződtek át a sérült izmok és inak, elcsúszva kövesedtek és rögzültek az évek alatt, ami magyarázattal szolgált az itt-ott érzett, néha mozgó fájdalmakra. Félelmetesen hangzott, de azért mégis jobban örültem neki, mintha valami komoly rendellenességet állapított volna meg. Az igazi persze az lett volna, ha semmit sem talál, de olyan régóta bajlódtam már a combommal, hogy erre reálisan semmi esélyem sem volt. Úgyhogy nem is álltattam magam.

 

 

A végső szót azonban a kezelő sportorvosomnak kellett kimondania. A leletek átvizsgálása után Dr. Ouchinsky arra jutott, hogy az igazi probléma az a súlyos, évtizedekkel korábban szerzett izomszakadás, amelyből a mostani fájdalmakat okozó elváltozások visszamaradtak. Ezek feloldására pedig a gyógytornásznak kell majd valamilyen megoldást találnia. Ezen kívül az égvilágon semmilyen súlyos problémát nem mutatott ki a műszeres vizsgálat. Kutya baja az ízületeimnek és a csontjaimnak! Le sem tudom írni, mennyire megkönnyebbültem.

 

Ez azt jelentette, hogy közvetlenül semmiképpen sem ártottam magamnak, amikor egyre magasabbra és magasabbra emeltem az adagokat.

 

Egyáltalán nem kell vasembernek lenni tehát a heti 70-80 kilométerhez. Az persze valószínű, hogy túlhajtottam magam, nem nyújtottam eleget, vagy nem jókor és nem a jó gyakorlatokkal, de semmi visszavonhatatlan nem történt. Igazából akkor hibáztam, amikor harminc évvel korábban nem figyeltem a bemelegítés során, és óvatlanul megszakítottam magam. Annak az egyetlen rossz mozdulatnak a következményeit vagyok kénytelen most és majd a jövőben is viselni.

 

Nyomban eszembe jutott egy ismerősöm, akivel még novemberben, az egyik  gyógytornászos kezelésem előtt futottam össze és tette fel a kérdést:

 

" Mondd mikor fogod észrevenni a tested üzeneteit, hogy őrültség amit csinálsz? Nem felelőtlenség ez a részedről?"

 

Akkor azt hittem, gyorsan kilábalok ebből a hullámvölgyből, kézben tartom a problémát, így inkább mosolyogtam ezen a reakción, mintsem aggódtam volna miatta. Komolyan pedig egyáltalán nem vettem. Olyannyira meg voltam győződve az igazamról, miszerint meg sem közelítettem a teljesítőképességem határait, hogy ezzel kapcsolatban senkitől sem fogadtam el kritikát. Pedig akkor még nem is volt róla orvosi szakvéleményem. Egyszerűen csak éreztem, hogy ennek mennie kell, ha törik, ha szakad.

 

A testi tüneteknek azonban mégis lehet és van is üzenetértékük. Egy kívülállóról azonban nehéz elképzelni, hogy ilyen mély összefüggésekre célzott volna, amikor őrültségemről beszélt. Véletlenül hibázott rá valamire, amire engem a fájdalmak ébresztettek rá.

 

Az eltelt majdnem három éven keresztül a futás segített abban, hogy megerősödjek, hogy visszanyerjem az önbizalmamat, hogy bátorságot merítsek a valós problémáim megoldásához.

 

Megmutatta azt az utat, amelyen el kellett volna indulnom. De nem mertem.

 

A titokzatos lábfájásokat magyarázhatjuk persze tudományosan, csak és kizárólag a futással is, vagy azzal a régi sérülésemmel.

 

Mélyebbre ásva, a különböző szervekhez tartozó szimbolikus válaszok között kutatva azonban találhatunk mást is. A láb esetében például azt az üzenetet, hogy félünk megtenni egy lépést, félünk elindulni egy úton.

 

Amikor futni kezdtem, olyan könnyűnek tűnt minden. Csak futnom kellett, és hirtelen sokkal egyszerűbbek lettek a napjaim. Nem gondolkodtam, nem kételkedtem, nem tétováztam, egyre kevesebbet foglalkoztam személyes gondjaimmal. Egyszerűen nem maradt rájuk időm sportos napirendem szigorú betartása közepette, s bár fizikálisan egyre jobban fáradtam, a boldogsághormonoktól mégis az egész világot rózsaszínben láttam.

 

Azt éreztem ugyan, hogy a futás az én esetemben soha nem lesz végcél,  de akkor még nem tudtam megmagyarázni miért is nem. Viszont ahhoz sem voltam még elég erős, hogy szembe nézzek az igazi problémáimmal, amelyek elől annyira igyekeztem menekülni.

 

 

Aztán eljön az idő, amikor választanunk kell. Amikor nem halogathatjuk tovább a döntést. Helyére tesszük-e a függőségig űzött hobbikat, s megpróbáljuk őket úgy használni, ahogy kellene, eszközként, vagy a megszokás révén örökre maradunk a felületi kezelésnél.

 

Amint saját példámon keresztül rájöttem erre az összefüggésre, figyelni kezdtem magam körül az ismerőseimet. Egyre többről és többről állapítottam meg, hogy egy cipőben járnak velem, s a valódi motivációjuk egyszerűen csak menekülés a valós problémáik elől. Mélységesen elszomorított ez a felismerés.

 

De kritizálhatok-e ezért bárkit is, amikor én is mesterien próbáltam a szőnyeg alá söpörni mindent, ami már évek óta nyomta a lelkemet.

 

Sepertem, sepertem, aztán meg futottam, futottam.

 

És minden nap kezdődött elölről. Seprés, futás, seprés, futás. Mindaddig, amíg a sérülések meg nem próbáltak észhez téríteni, és a figyelmemet oda irányítani, ami igazán lényeges, s ami miatt önkéntelenül az egészbe belekezdtem. Van, aki az apró jelekből is ért. Én a jó nagy pofonokat szeretem. Amíg nem sírva jöttem haza a fájdalomtól, azt hittem, bírni fogom, amit elhatároztam, és még jó ideig képes leszek söpörni, futni, söpörni, futni...

 

Tévedtem. A futás nem oldhatja meg problémáinkat helyettünk. Csak erőt adhat ahhoz, hogy a legjobb tudásunk szerint megoldjuk őket mi magunk. Döbbenetes felismerés, hogy egy maraton vagy egy félmaraton igazából nem is olyan nagy dolog ahhoz a kihíváshoz képest, amivel a saját életünk szembesít bennünket!

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(2)
Pozitív értékelés (2) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: