Fitnesz
Frissítve: 2016.03.10.

Fuss, hogy utolérd magad - XI.

Gy. Szabó Csilla blogja - Amikor egy teljes hét kihagyás után a frissen megkapott orvosi engedély dacára, sírva tettem meg az utolsó kilométeremet, azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet. A gyógytornásznál derült ki, hogy tévedtem. Jöhet rosszabb. Sokkal rosszabb. 

Futás. Brüsszeli maraton.

Például az, amikor a gyulladástól megmerevedett izomrostokat próbálja valaki szép lassan szétszedegetni a talpamban. Előbb pusztakézzel, majd kampóval! Ezt a félelmetes eszközt, a combom már megismerhette, de csak úgy futtában. Nem is értettem, mások miért félnek annyira tőle, én egyáltalán nem éreztem elviselhetetlennek ezt a fajta kezelést. Akkor.

 

Matthieu az első alkalommal nem akart nagyon megkínozni, de arra azért felkészített, hogy kellemetlen lesz. Gyorsan kiderült, hogy a kellemetlen szó mindkettőnknek mást jelent. Nem kellemetlen volt, hanem borzalmas. "Nyugodtan kiabálhatsz, vagy inzultálhatsz is, ha nem bírod, megértelek!" - próbálta oldani a feszültséget. Sikertelenül. Olyan pokoli fájdalmat éreztem, mint még soha.

 

Hogy a talp érzékelése különbözik-e ennyire testünk egyéb területeitől, vagy maga a sérülésem volt most teljesen más természetű, mint a combomon, nem tudom. Szépen lassan potyogni kezdtek a könnyeim, miközben a kezelőasztal vaskeretét szorítva próbáltam erőt gyűjteni. Feltartóztathatatlanul ömlöttek, semmit sem tudtam tenni ellenük. Viszont nem kiabáltam és senkit sem inzultáltam.

 

Csak azt vártam, hogy vége legyen. A lehető leggyorsabban.

 

A combommal aztán már nem is foglalkoztunk, annyira megviselt a talpam kezelése. De most ez zavart a legkevésbé, hiszen egyre inkább megtanultam együtt élni vele, ultrahangos vizsgálatra már be voltam jelentkezve, és a futócipőmet sem kellett miatta szögre akasztanom.

 

Zavaró volt ugyan, s azt is tudtam, hogy a fejlődésben akadályozni fog, de mindez eltörpült a tény mellett, hogy most a talpam miatt még a járás is nehezemre esett. A lakásban pedig, mezítláb, egyszerűen menni is képtelen voltam. Mintha egy durva acéllabdán próbáltam volna egyensúlyozni. Folyton kényelmesebb pozíciót kerestem a talpamnak és kerültem a talajjal való közvetlen érintkezést, amitől viszont egyre jobban kezdtem érezni előbb a bokámat aztán már a térdemet is.

 

A kínkeserves kezelés már az első alkalom után csodát tett. A fájdalom ugyan megmaradt, de az acéllabda picinyke gumigolyóvá töpörödött. Éreztem, ahogy a csomók átrendeződtek a talpamban, és a görcsök szép lassan szétterültek. Hatalmas kő esett le a szívemről. Mégis van remény a gyógyulásra? Titokban már azon morfondíroztam, talán az orvos által jósolt négy-hat hetet sem kell majd kivárnom.

 

Szerencsémre Matthieu sem tiltott el teljesen a futástól, még ha próbált is mértékletességre bírni. A kezelés sikere azonban annyira felvillanyozott, hogy hallani sem akartam arról, hogy másnap ne próbáljam ki a lábamat. Nem volt erő, ami otthon tarthatott volna. A fájdalom a viszonylag rövid táv ellenére is visszajött, de legalább a sírás nem fojtogatott már. Ebben a pillanatban ezt is eredményként fogtam fel, s próbáltam nem keseregni azon, hogy nem múlt el varázsütésre.

 

Vártam a következő kezelést. Az első alkalom tényleg csak kényelmes kezdés volt a folytatáshoz képest, mert most még jobban fájt. Viszont, ahogy a vaskeretet szorítottam, erőt adott a tudat, hogy van értelme a szenvedésnek. Sokkal jobb lesz utána. Mathieu-nak eszébe jutott egy kis gyakorlat is, amit majd otthon végezhetek. Teniszlabdára nehézkedve előbb pontról pontra nyomást gyakorolok a talpamra, majd előre-hátra gurigázom három-négy percig. Utána jöhet a fagyasztótasak a mélyhűtőből, és már magam is tudom gyorsítani a gyógyulásomat. Már aznap este kipróbáltam, s utána minden nap, többször is.

 

Egy héttel később, a kis izomroppantgatás és jegelés már teljesen képes volt elmulasztani a fájdalmat egy órácskára. A rendes kezelésekkel együtt az állapotom rohamos javulásnak indult.

 

Már éppen kezdtem lelkileg összeszedni magam, amikor a következő edzésen Benoît váratlan bejelentést tett. Három hét múlva megválik tőlünk, s tizenöt év után búcsút int Belgiumnak.

 

Visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Bordeaux-ban, egy frissen nyíló fitneszcentrumban és ő azonnal igent mondott. Azt hittem most is csak viccel. Hányszor fogadott már úgy minket, hidegben, késő este, hogy akkor 10 perc múlva indulunk, és mezítláb futunk tíz-tizenöt kilométert bemelegítésnek. Vagy, hogy benevezünk egy hegyi versenyre, ahol majd órákon át kell derékig gázolnunk a sebes folyású patakok vizében.

 

 

Ismeretségünk kezdetén ilyenkor rémülten rebegtem egy nemet, aztán szégyenkezve jöttem rá, hogy csak imádja heccelni a társaságot. Ez volt az első eset, hogy nem ugratásról volt szó.

 

Egyetlen pillanat alatt emlékek sokasága futott át az agyamon. Az első közös futás, ahová kizárólag az ő fáradhatatlan nógatására mentem el. Aztán sorban a többi, amelyeken egyre több és több barátra tettem szert. Az első versenyek, amelyeket együtt tettünk meg, s az a 20 kilométer, amelynél jobb időt talán soha életemben nem fogok többé elérni. A termi edzések, amelyek napról napra formálták át az izmaimat és adtak egyre több önbizalmat. Az étkezési tanácsok, a nyújtó gyakorlatok, a cipőválasztás. Ezt mind neki köszönhettem.

 

Alig több mint egy év alatt, fontos, bár észrevétlen mozgatórúgója lett mindennapjaimnak. Talán a többi jó edző is megteszi mindezt a tanítványaiért. Benne azonban volt valami, amivel különleges hatást gyakorolt életem további alakulására.

 

Úgy hitt bennem, hogy én is hinni kezdtem magamban, s eszembe sem jutott kételkedni abban, amit csinálok. Erre a bizalomra volt éppen szükségem, semmi másra.

 

Dolgozunk, sportolunk, ellátjuk a mindennapos teendőinket, néha pihenünk egy kicsit, aztán kezdjük elölről. Ez az úgymond normális élet, ami engem sohasem elégített ki. Sokkal inkább az emberi kapcsolatokat kerestem és keresem mindezekben és mindezek mögött. A találkozásokat, amelyekben adni tudtam, s amelyekben én is kaphattam, s amelyektől többé, jobbá válhattam.

 

Az évek múlásával alaposan megritkultak ezek az alkalmak, s szinte kizárólag a gyerekeimen keresztül érezhettem újra ezt a kölcsönösséget. Igaz, velük nagyon is intenzíven. Végeredményben többet tanultam tőlük magamról, mint amennyit én tudtam valaha is megtanítani nekik a világról.

 

Amikor a futás révén tágítani kezdtem a szűk és fojtogató burkot magam körül, újabb és újabb emberek léptek az életembe, s hoztak újabb és újabb inspirációkat. Viszont minél messzebbre vittek az önfelfedezésem útján, annál jobban kapaszkodtam mindegyikükbe.

 

Benoit váratlan távozása ébresztett rá, hogy ezek az útitársak talán nem is azért csatlakoztak hozzám, hogy végigkísérjenek az utamon. Vannak, akik csak néhány pillanatra sodródnak mellénk, és a sors különös fintora, hogy éppen ők löknek rajtunk a legnagyobbat és mutatják meg a helyes irányt. Aztán mennek tovább a saját céljaik felé, amelyeket másokkal, másképpen kell elérniük.

 

 

Mindig is nehezemre esett elengedni azokat, akik fontosak nekem. Egy homeopátiás orvos rosszallóan állapította meg tizenévekkel ezelőtt, hogy már a gyerekeim megszületését sem segítettem, azért késtek olyan sokat, és azért kellett mindkét szülésemet végül megindítani. Ezt a megjegyzést nagyon sértőnek éreztem, ezért nem is igen gondolkodtam rajta. Mára azonban megerősödtem annyira, hogy szembe nézzek ezzel is. Igen, lehet, hogy igaza volt, s az én ragaszkodásom lassította a világrajövetelüket.

 

Belátom, útitársainkat el kell engednünk. Ez az élet rendje. Fizikálisan - bármennyire is szeretném - nem létezik az, hogy örökké. Minden, amit tanultunk vagy kaptunk, önmagunkban nyer értelmet, s csupán annyira, amennyivel gazdagabbak lettünk. Függetlenül attól, hogy rosszat vagy jót tapasztaltunk is meg egy kapcsolatban, mindenképpen fejlődtünk általa.

 

Más edzőkkel folytatom a futást, a termi edzéseket, figyelek az étkezésemre, nyújtok, cserélem a cipőimet. Benoît elindított egy úton, s adott annyi önbizalmat, hogy most már egyedül is végig tudok majd menni rajta. Még ha hiányozni is fog.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

Következő oldal 1
Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: