Wellness
Frissítve: 2016.03.23.

Egy nő Brüsszelben: fut is, fél is, él is

Gy. Szabó Csilla - Brüsszel - Az a két gyilkos bomba nemcsak a zaventemi repülőtér épületét rázta meg hatalmas erővel, de a biztonság hamis illúziójába vetett hitünket is alapjaiban ingatta meg. Még az enyémet is, aki eddig elképzelni sem tudtam, hogy ez megtörténhet velem. A korábbi terrorcselekmények után a lehető leghatározottabban utasítottam el a félelem minden formáját, bármilyen közel is csapott le hozzánk.

Az első hírek még nem is tűntek sokkolónak. A rádió a szokásos reggeli rutin közepette jelentett a robbantásról, amely bármi lehetett, akár véletlen baleset is. Nem is gondoltam másra. Különösen azok után nem, hogy

 

néhány perccel korábban, az iskolába vezető úton éppen arról beszélgettünk kisebbik fiammal, mennyivel több ember hal meg az utakon, mint mondjuk terrortámadásban.

 

Onnan jutott mindez az eszünkbe, hogy a hírműsor szerint Belgiumban tavaly megint emelkedett a közlekedési balesetekben elhunytak száma, közel 750 ember vesztette így életét. Mégis mindenki attól fél, hogy valahol felrobban egy bomba. Csak én nem. És nem azért, mert érzéketlen lennék az áldozatokkal szemben, vagy nem fognám fel a helyzet súlyosságát. Egyszerűen nem éreztem, hogy érintett lennék.

 

Pedig volt már korábban egy olyan tragikus esemény, amelyben személyesen is érintettnek éreztem magam, s amelytől a mai napig nem tudok szabadulni. 2012. március 13-án Svájcban egy alagút falának rohant egy belga iskolásokat szállító busz. A szomorú mérleg: 28 halott, köztük 22 általános iskolás gyermek. Éppen egy esztendővel voltak akkor fiatalabbak, mint a kisebbik fiam, aki pontosan két héttel korábban tért haza egy hasonló iskolai kirándulásról. Volt olyan barátunk, akinek a fia még éppen ott, Sierre környékén, ugyanazon a terepen síelt, ahol a szerencsétlen áldozatok egy nappal korábban. Néhány nappal később a belga televízió élő adásban adta az állami temetést.

 

Hosszú órákon keresztül, és én hosszú órákon keresztül zokogtam a hozzátartozókkal együtt. Akkor tényleg úgy éreztem, mintha egy testvért, egy gyereket vagy egy barátot veszítettem volna el. Egy világ omlott össze bennem. A mai napig fel tudom idézni magam előtt a koporsókat és a mögöttük felsorakozott családokat, s a királyi párt, ahogyan odamennek a hozzátartozókhoz, egyikhez a másik után, s próbálnak valami bátorítót mondani a magukba roskadt, szerencsétlen szülőknek.

 

Innentől kezdve számomra minden egyes iskolai kirándulás kínszenvedés volt. Mosolyogva tettem fel a gyerekeimet a buszra, de nem volt nyugtom, amíg épségben haza nem értek. Nem tudtam, mi a jobb? Megnézni minden híradót, vagy inkább kizárni a külvilágot erre a pár napra? S még ha végül otthon is voltak, biztonságban, minden buszbaleset hírére összerándult a gyomrom. Mindenkinek megvan a maga szeptember 11-éje. Az enyém ezidáig ez volt.

 

Bármennyire is féltettem a gyermekeim életét, sohasem jutott eszembe, hogy indokolatlanul otthon tartsam őket.

 

Az élet végtelen szeretete minden erejével tiltakozott. Milyen jövő várhat egy olyan ifjúságra, amely a külvilágtól való félelmében bezárkózik a szobájába, lemondva mindenről, amely életkori sajátja, s különösen a szabadságról, aminél fontosabb dolog kevés van. Mi már talán elbújhatunk a szorongásaink mögé, de hogyan tehetnék ugyanezt a mostani tízen-, huszonévesek?

 

Ezek a bombák azonban nagyon közel robbantak. És most nem érzek semmi mást, csak tehetetlenséget. A terroristák ellen ugyanis semmit sem tudunk tenni. Legalábbis nem úgy, ahogyan most oly sokan gondolják. Bezárkózva a lakásunkba, soha többé nem ülve repülőre, metróra, futásnak eredve, amint gyanús emberrel találkozunk az utcán, s hátat fordítva mindenkinek, aki csak egy kicsit is különbözik a mi európai normáink szerint elfogadottól. Ha ezt tennénk, nemcsak a saját és gyermekeink életét tennénk tönkre, de nyíltan beismernénk: vesztettünk. Nyertek a rossz fiúk, hiszen pontosan azt tesszük, amit szeretnének. Beáldozunk mindent, ami fontos, pusztán azért, hogy biztonságban érezzük magukat. De kell-e nekünk a biztonság ilyen áron?

 

Most már én is aggódom. Nagyon. De mindezek dacára, vagy éppen ezért, "csak" aggódom. Még az is lehet, hogy holnaptól kicsit óvatosabb leszek. Biztosan. De nem vagyok hajlandó leírni azt a szót, hogy félek. És nagyon remélem, hogy soha nem is fogok idáig eljutni. Mert ha ez megtörténne, az azt jelentené, hogy lemondtam már mindenről, ami nekem eddig fontos volt. De érdemes lenne-e így, biztonságban ugyan, de értékeink nélkül élni tovább?

 

És én ma is elmentem futni.

 

....A MÁSNAP

 

Ma nem ma van. Ma a Másnap van. Túl vagyunk az első sokkon. Túl a saját naivitásunkon, s az abba vetett hiten, hogy mindent úgy folytatunk, ahogy azt tegnap elhatároztuk. Hogy nem adjuk meg magunkat. Hogy nem fogunk félni.

 

Másnap van, és semmi sem ugyanaz, mint tegnap volt.

 

Ma már én is sírok.

 

Ma már nem egy ismeretlen névsor csak az áldozatok listája. Ma reggel meghalt a 31. áldozat. Amikor tegnap este a híreket olvastam, a nagyobbik fiam egyetemista társára gondoltam, akiről már tudtuk, hogy ott volt a metrón és kómában fekszik az egyik kórházban.

 

Nem voltak barátok, de ismerték egymást. Egy évvel volt fiatalabb nála, más szakra, de ugyanarra a karra jártak, közös egyetemi körben tevékenykedtek. Ugyanabba az egyetemi újságba publikáltak, s Bálint szerint nagyon jókat írt. Jogot tanult. Okos volt, elkötelezett, s bár tegnap reggel nem lett volna órája, mégis felszállt a metróra, mint máskor is, hogy a könyvtárban tanuljon. Sohasem hallottam róla mostanáig. De tegnap délután óta csak ő járt az eszemben. Biztos voltam benne, hogy felépül, hogy csodálatos karriert fut majd be. Hogy egyszer apa lesz, gyermekei lesznek. Boldog és öntudatos felnőtt válik belőle, hiszen minden adott volt ehhez. Egy őrült fanatikus azonban másképp gondolta, amikor levegőbe repítette azt a metrókocsit.

 

Valójában mégsem rá gondolok szüntelen, hanem a saját fiamra. Az ő ambicióira, az ő jövőjére.

 

Ha nem vág bele az Erasmus programba, és nem utazik Budapestre, ő is ott lehetett volna tegnap azon a metrón. Vajon min múlott, hogy most nem ő van ott a névtelen áldozatok között? Vagy bárki más a barátai, csoporttársai és ismerősei közül, hiszen mind arra járnak, és mind pont ebben az időben. Ugyanazok az álmaik, a vágyaik, optimisták, fiatalok, szerelmesek. Olyanok, amilyenek lenniük kell.

 

A nagy betűs élet nem vár senki másra, csak rájuk. Ahogyan erre a rektora által is kiválónak jellemzett fiúra is várt. Ma reggelig. Léopold Hecht-nek hívták. Egy áldozat a sok közül, akinek most már ismerjük a nevét. S amint kilépett az ismeretlenségből az elvesztése felett érzett fájdalom is egyből valóság lett. Könyörtelen valóság.

 

Mindig a másnap a legnehezebb. Így van ez most is, és ma nemcsak rajtam, de Brüsszel utcáin is úrrá lett a szomorúság. Nem, azt hiszem ez még mindig nem a félelem, és remélem, hogy soha nem is lesz az. Ez a gyász, a veszteség szomorúsága.

 

Ma nem tudtam elmenni futni. De holnap minden erőmet összeszedem, és futok tovább.

 

 

Szerző:
Gy. Szabó Csilla 
Brüsszel

 

Következő oldal 1
Betöltés...
(11)
Pozitív értékelés (11) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: